A Mobilis Interaktív Kiállítási Központot 2012. március 14-én ünnepélyes keretek között adták át. A nagyközönség március 15-től látogathatja Győr tudományos játszóházát…Az egyetemi csarnok mellett megépült új intézmény játékos formában kívánja bemutatni mindazt, ami az autógyártással, tágabb értelemben a mozgással kapcsolatos. Az úgynevezett science center háromszintes, 2737 négyzetméteres ívháromszög alapformájú (a Wankel motor dugattyújának formájára emlékeztető) épület, amelyben kiállítási tér, kreatív foglalkoztató, látványlabor, e-olvasó, előadó- és oktatóterek, valamint konferenciaterem kapott helyet.
Már előre várom, hogy a keresztfiamat kicsit a kezem közé kapjam. Olyan programlehetőség kínálkozik szűkebb pátriámban, Győrben, amit kár lenne kihagyni: megnyílt a Mobilis központ.
A hivatalos szlogen szerint a természettudományokat igyekszik közel hozni minden érdeklődőhöz igencsak kreatív módon. A központ az egyetem, a város, az Audi gyár és kreativitás összetalálkozásából, együttműködéséből született. Értelmes játékra, kedvcsinálásra és tanulásra hív a hely. No, ide szeretném elvinni a Gergőt. Ahogy a beszámolókat olvasom a helyi lapban, nagy a siker: igazi élményt nyújt, bele lehet feledkezni a játékokba, lehet ámulni a kísérleteken.
És itt indultak el a gondolataim: belefeledkezni a játékba! Sajnálom azt az embert, aki mire felnő, elfelejt játszani. Elfelejti, hogy milyen jó is játszani.
Mi, felnőttek sokszor beleveszünk a munkánkba, rabjaivá válunk valaminek/valakinek, de oly ritkán feledkezünk bele valamibe. Talán a sport egy olyan terület, ahol megőrizhet valamit az ember a játékos kedvéből. Bár a versenysport már nagyon nem játék, hanem kőkemény üzlet. Akár életre-halálra. ( egy újabb sportoló megint majdnem meghalt a pályán, egy edző öngyilkos lesz bundabotrány miatt stb.)
Pedig kell a játék! A televíziós csatornák legnézettebb műsorai közé tartoznak a vetélkedők, legyenek ezek szellemi vagy ügyességi jellegűek, csapatosak vagy egyéni jellegűek. Izgalmas lehet az adott feladatban kipróbálni magát az embernek, de még nézni is érdekes az erőfeszítéseket. Mennyit meg lehet tudni egy emberről már az alapján is, ahogyan játszik. Aztán a játék még nézőként is aktivizál, szinte észrevétlenül kivisz a tettek mezejére: mondom a választ a versenyzővel, én is izgatottam, számolom a hátralévő másodperceket, találgatom, vajon meg tudja-e oldani a feladatot a versenyző, drukkolok neki, vagy éppen kicsit kárörvendek stb.
Vajon van-e helye a játéknak a gyülekezeteinkben, ad abszurdum az istentiszteleteinken?
Vagy ez nem az a közeg, ahol egyáltalán felvethető/értelmezhető lenne a kérdés? Isten Országában csak a gyerekek játszanak? Tovább megyek: Isten és játék egymást kizáró fogalmak, mint komoly és komolytalan? A játék a gyermekhez illő dolgok kategóriájába tartozik, ami a komoly hívő közösségben megengedhetetlen?
„És tudom, mint a kisgyerek,
csak az boldog, ki játszhat.
Én sok játékot ismerek,
hisz a valóság elpereg
és megmarad a látszat.”
(József Attila)
Hadd osszak meg két esetet:
Februárban gyülekezeti részünk presbiterei egy kis összerázó nem teljes 1.5 napos együttléten vettek részt. Sokat beszélgettünk a kollégával a programról, végül első nap estére áhítat után un. csapatépítés került a programba. Be kell vallani, nem mertem azt íratni a programba, hogy játék lesz. Mégis, hogy nézne ki! Fogalmam se volt, hogy mire számítsak. De megpróbáltuk. Játékos feladatok, kreativ, interaktivitást serkentő kihívások. És a presbitérium vette a lapot, játszott. Játszott, s közben aktív volt, gondolkodott, nevetett és bosszankodott. Összeállította, a presbitérium születési térképét élő kövekből, írta a gyülekezeti élet szolgálati területeinek időjárás-jelentését és előrejelzését, egy aukció keretében licitált a jó presbiter tulajdonságaira, lehetetlen hozzávalókból úgy burkolt be egy tojást, hogy ellenálljon ez létratetejéről történő ledobásnak. Nagy nevetések, fontos felismerések és mondatok. Játékvezetőként érdekes volt figyelni a résztvevőket. Örömmel tapasztaltam, hogy mindenkiből előjött a játékos én, még azokból is, akikről ezt legkevésbé feltételeztem.
Minden hónap első vasárnapján családi istentiszteleten vagyunk együtt, ahol un. gyerekperc is van. Célja az ige üzenetének eljuttatása a gyerekekhez játékos, interaktív formában. A puhatolózás visszafogottsága után, egyre többször lódul a fantázia, szálltak már szappanbuborékok a templomban, menetelt már katonásan a gyerekhad, sőt, volt, hogy éppen a gyülekezet felnőtt tagjai is bevonásra kerültek. A visszhang pozitív, pedig alapjában véve egy hagyományos gyülekezeti közösség van jelen. Értik és szeretik a játékos formájú istentiszteleti elemet.
Szerintem az ember alapvetően szeret játszani, belefeledkezni a játékba, indirikte tanulni belőle, és megmozdulni általa. Egy olyan eszköz lehet a kezünkben a játék –nemcsak gyerekeknél, nemcsak a hittanon, amit kár parlagon hagyni.