Nézzünk szembe a történelmi tényekkel: a Szovjetunió uralma alól felszabaduló kelet- és közép-európai országok közül éppen nekünk, magyaroknak jutott a legravaszabb és legszámítóbb kommunista elit. A többi, hozzánk hasonló sorsú ország kommunista vezetése ugyanis korántsem volt olyan előrelátó, mint az MSZMP vezérkara: a gorbacsovi reformok, az amerikai–szovjet tárgyalások és az ezeket követő erjedés, a Szovjetunió látványos elerőtlenedése láttán sem vették észre, hogy egy korszak, méghozzá a kommunizmus korszaka a végéhez közeledik, s a végsőkig kitartottak az „elveik” (marxizmus-leninizmus), illetve a hatalom megtartása mellett.
Amikor a történelemre gondolok általában azok a dolgok jutnak eszembe, melyek még születésem előtt történtek. Sőt, ha alapul veszem egykori történelemoktatásunkat, nálunk anno 1945-nél véget ért a történelem, ami utána jött már nem volt érettségitétel. Ami utána jött, az a nyolcvanas évek végén már zűrzavaros volt a politikai változások előszelét érezve.
Ebből már nem feleltünk, nem írtunk dolgozatot sem. A könyv még a szokásos cucilista lózungokat ismételgette a népi demokráciáról, a gyarapodó szocializmusról, az ellenforradalomról és a kádári éra dicséretéről. De ez már akkor annyira hamisan csengett, hogy nem volt képe/kedve/gyomra a tanárunknak ezt tanítani. Csak néztük a gimi ablakából a Győrig tartó Gorenje sort (a fél ország hűtőládákért és videomagnókért járt ki Ausztriába).
Már rég nem fizettük be a KISZ tagsági díjat, magunk között szimplán hibbantnak tituláltuk azt az évfolyamtársunkat, akiről a KISZ tanárunk elújságolta, hogy a napokban belépett a pártba. Végül befejeztük a gimnáziumot az 1945-ig tartó történelmi ismeretekkel. Megértünk a 20. század második felének tanulmányozása nélkül is.
Ezután jött a teológia 1988-tól. Forrongott a levegő, ifjúi hév volt sokunkban, és különös érdeklődés ébredt bennem. Talán öntudatlanul is éreztem, hogy a meg nem tanított történelmet most nem könyvekből kell megtanulni, hanem át is lehet élni. Minden adott volt ehhez. Bármennyire szeretem a vidéket, mindig is büszkén vállalom, hogy honnan származom, a nagy dolgok mégis sokszor Budapesten játszódtak. És most ott lehettem, azokon a helyeken, melyekről a híradások szóltak,
Emlékszem rá, hogy mikor 1988. október 23-án vasárnap este mentem vissza a kollégiumba, otthon anyu még ellátott jó tanácsokkal: „Nehogy odamenj ám, ha látsz csoportosuló embereket! Igyekezz vissza a Rádayba, amilyen gyorsan csak tudsz!” Érthető módon benne ott munkált a rendszer diktálta félelem, meg jól ismerte lánya kíváncsi természetét.
1989. év egyik legmeghatározóbb pillanata március 15-e volt számomra. Ma is emlékszem, hogy szerdai napra esett, így nem volt értelme egy napra hazautazni. Néhány felsőbb éves teológus bocskaiba öltözött, és közölték, hogy mennek a Nemzeti Múzeumhoz. Többen csatlakoztunk, ebből nem lehetett kimaradni. Akkor még azt hittem, hogy nekem az lesz a nagy élmény, hogy ott élhetem át az ünnepet, ahol a 48-as események valaha történtek. Nem így történt. Emlékszem rá, hogy megnézték a fiúk bocskaiját. Akkor ennek a viselete még nagyon ritka volt, önmagában egyfajta lázadást fejezett ki. Ott voltunk az óriási tömegben, ahol papírokat kezdtek osztani. Mikor végigolvastam az aktualizált 12 pontot, bizony elgondolkodtam, hogy meg merjem-e tartani, nem lesz-e ebből balhé. Aztán nemsokára a TV-nél találtuk magunkat, ma is repeszti a dobhártyáimat Cserhalmi hangja, amint olvassa a követeléseket. Este sokáig együtt néztük a TV-n, hogy hol is voltunk, mibe is csöppentünk tulajdonképpen, és értékeltük az eseményeket.
Június 16-án a Balatonon voltam a családdal, éppen cseresznyét szedtünk. Szólt a rádió. Benn a TV volt bekapcsolva, egy campingszékből eszkabált antenna segítségével igyekeztem valami képet behozni a kiszuperált készüléken. Mert ezt látni is kellett, nem csak hallani! Ki beszél? Tényleg olyan rengetegen vannak? Kik vannak ott a pártból? Kik beszélnek? Ki az a fiatal fiú, aki olyan határozottan, nyíltan szól? Ilyen világlátást, kérlelhetetlen kommunistaellenességet én csak otthon, a négy fal között hallottam, de erről mindig és mindenhol hallgatni kellett.
A történelem akkortájt mindenkit utolért. Jöttek a kérdések, és nagyon is szomjaztam én is az igaz válaszokat. Milyen is volt ez a szocializmus? Mit művelt Kádár? Ki ez a Nagy Imre? Miért is bukott el ez a ellen... - akarom mondani - simán forradalom? Mi lesz most? Kik súgtak be kit és miért? Mit szólnak a dolgokhoz a szovjetek? Kérdések, lyukak a történelemben. Sok-sok lyuk, mint a forradalmat jelképező zászlón. A régi válaszok, a tankönyvből tanulható történelem nem illett már oda, ahogy a nemzeti zászlóba se a kommunista címer.
Egyszerű, lényeget firtató kérdések. Azóta sok választ kaptam már. Némelyikük egészen ellentmond a többinek. Nagyon sok könyv, cikk elolvasása, vita és beszélgetés van már mögöttem. A történelem velünk él, és velünk kavarog, valahogy azóta se bír leülepedni, hogy elváljon a zavaros, a szennyes a tisztától. Főleg, hogy mindig vannak, akik érdekeik szerint újra és újra felkavarják. Ezért meghatározza nem csak a múlthoz, a mához, de sok tekintetben a jövőhöz való hozzáállásunkat is.
Nem tankönyvből tanultam a 20. század második felének történelmét. A teológián sem volt jegyzet erről a korszakról, és az egyháztörténet vizsga is csak beszélgetésből állt, mert bár itt már többet tudtunk meg az órákon a 45 utáni időszakról, de az akkori közelmúlt még nagyon nagyon közeli és sok tekintetben feltáratlan volt.
25 év telt el a megidézett év óta. Tegnap a médiában mint sorsfordító történelmi időszakot emlegették az 1989-es eseményeket. Amikor néhány éve belelapoztam tanítványaim történelemkönyvébe, érdeklődve kerestem, hogy mit írnak erről az időszakról. A könyv kapcsán tanulságos beszélgetés indult el a gyerekekkel. Sokat meséltem nekik az átéltekről. Úgy hallgatták, mint én azokat az öregeket, akik a világháborút emlegették. Kellő érdeklődő csodálkozással, de egyben egyfajta áthatolhatatlan távolságtartással. Nekik ez már „csak történelem”.
Nekem továbbra is nagyon furcsa a 80-as, 90-es évek történéseit történelemnek nevezni, mert mai napig része az életemnek mindaz, amit akkor átéltem. Sőt tovább megyek. Mivel tankönyvből sosem tanultam, a mai napig viszem magammal a 20. század második felének sok-sok kérdését, mert nagyjából csak 1945-ig (esetleg 53-ig) tudott kialakulni bennem az a fajta áthatolhatatlan távolságtartás, mely az eseményeket „csak történelemnek” látja.
Hozzászólások