A dobócsokor, szintén az angolszász kultúrákból átvett szokás, eredetileg a menyasszonyi csokrot dobták el, az esküvő után. A dobócsokor kevésbé díszes, a virágok összeállításában és színeiben, kicsinyített másolata a menyasszonyi csokornak. Rendkívül látványos, ha a dobócsokor repülés közben több, kisebb csokorra esik szét, így több lány vendégnek is jut belőle. Mostanában divatos három pici dobócsokrot készíteni. melyet egy szalag tart össze. Még ennél is mutatósabb, ha hosszú, vékony, színes szalagokat is kötünk a dobócsokor szárára, ha jó a fotósunk, nagyon látványos képeket tud róla készíteni.
Szeretem, ha a szobámban a vázában van virág, valahogy hangulatot csinál az egész helyiségnek. Nálam sajnos a cserepes virágok nagyon hamar a haldoklás útjára térnek, így kell egy kis természet az ablakon belül is, nemcsak kitekintve.
Vasárnap óta egy helyes kis körcsokor díszíti a szobám, bár félek, hogy ez a hőség rövidesen végez vele, akármennyire szorgalmasan cserélem alatta a vizet.
Ez a csokor ugyanis sokszorosan hátrányos helyzetű. Mondhatni megsajnáltam, s azért lett az enyém.
De hogy lehet egy csokor virág többszörösen hátrányos helyzetű?
Először is úgy, hogy bár gyönyörű szép virágokból állították össze hozzáértő kezek, mégis ez a csokor nem arra készült, hogy az első vonalban tündököljön. Mert készült egy társa, mely nem sokban különbözött tőle, mégis ég és föld kettőjük karrierje. Az első csokor ott virít egy csomó fényképen, az első csokrot valószínűleg leszárítják, elteszik, mindig örömmel gondolnak rá. Az első csokor ugyanis egy menyasszony kezében nyerte el jelentőségét, őt díszítette, tette még ragyogóbbá. Közelről szemlélte, ahogy két kedves barátom kimondja az igent, elmondja a fogadalmat. Ott volt a közelben, mikor a gyűrűket húzták egymás ujjára, és a vacsora és a mulatság alatt az ifjú pár asztalát díszítette.
Ezzel szemben a másiknak elég hálátlan szerep jutott. Megcsinálták azt is szép rendben, de aztán jött vele a tedd ide majd tedd oda játék. A szertartásból egy az egyben kimaradt, nem látott semmit, nem hallott semmit, ott maradt a kastély teraszán az egyik széken. A nagy dolgok nélküle zajlottak a kis tavacskánál.
Lement a gratulációk sora, mindenki vadul fényképezett, illetve mindenkit bőszen fényképeztek az ifjú párral, mikor is eljött a szegény hátrányos helyzetű csokor nagy pillanata. "Végre egyszer – gondolta magában – én leszek a középpontban. Most jön az én nagy pillanatom, erre vártam az elkészülésem óta."
A menyasszony, illetve már ifjú feleség végre elfoglalta helyét a lépcsőn, magához vette az eddig érdemtelenül negligált csokrot és hangos szóval kapacitálta a násznép hajadonjait, hogy sorakozzanak fel. Nem ment könnyen neki, de végül is egy csokréta hölgyemény összejött a hívó szóra. A menyasszony hátat fordított, számolt. Hogy izgult már szegény csokor! "Végre valami jelentőségteljes történik, most minden szem rám fog szegeződni, mohó kezek kapnak értem, s a legszerencsésebb örömmel fog magasba emelni."
A csokor szép ívet írt le, röpült, és szárnyalt, élvezte léte nagy pillanatát. És ekkor elsötétült számára minden. Izgatott, felé nyúló leánykéz ugyanis egy sem emelkedett a magasba, mintha mindenki menekült volna tőle. Mintha legalább pestist terjesztene. Senki sem akart férjhez menni? Ciki lett volna bevallani, hogy vágyik rá valamelyik hajadon? Vagy nem is vágyik rá egyik sem? A csokor a hajadonok csoportja mögött, a puha női kacsók helyett a betonon landolt. Jól megüthette szegény magát, még egy virág is kiesett belőle. Egy pillanatra csönd lett, kényszeredett mosolyok az arcokon. A csokor a betonig aláztatott.
Megsajnáltam. Ott mégsem maradhat. Nem mozdult senki, hát, vettem a bátorságot, és fölé hajoltam az árva csokornak. "Légy az enyém, ha már ez a sok párjával érkező hajadon úgy ódzkodik tőled. Gyere, majd én vigyázok rád, nagy becsben tartalak, magammal viszlek. Díszítsd te a mi asztalunkat és majd otthon a szobámat."
Miután lehajoltam, és felvettem, nagy megkönnyebbülés lett úrrá mindenkin. Mégsem maradt a csokor a betonon, mégis egy hajadon – ha már kissé kifutószériás is – kezébe került. Nem törik meg a hagyomány. Az asztalnál már kifejtettem a közben meggyártott teóriámat, hogy ez a csokor nem is lehetett volna másé, csak az enyém, és csak így. Ilyen kicsit megsajnáltan, ilyen második vonalasan. Talán azt jelzi, hogy bizonyos kor után a hajadonoknak már csak az jut a férfikészletből, amelyiket úgy kell föltámogatni a betonról. Azt est során kinn a szabadban több béka is ugrált. Tán őket kellett volna sorra csókolni, hogy megjöjjön a herceg? Ez elmaradt. Már megint kihagytam a lehetőséget. A lagzi véget ért, jó későn, vagy az már inkább korán volt, mire ágyba kerültem. Hoztam magammal a hátrányos helyzetű csokrot. Itt virít az asztalomon. Nem tudom miért féltek tőle annyira a többiek? Miért féltek, főleg egy lagzin, amikor azt ünnepeltük, hogy két ember a teremtés rendjében megtalálta, megszerette, eljegyezte, s végül felvállalta egymást Isten és emberek előtt, hogy így teljesedjék ki az életük. "Kicsi csokrom, tudod, nem veled van baj, hanem azzal a gondolkodással, ami ezt az elköteleződét nem tartja értéknek, amelyik nem mer dönteni, amelyik nem meri vallani, megélni, hogy „az Úrtól lett ez, csodálatos a mi szemeink előtt!” Nem veled van baj, hogy nem kapkodnak érted, nem veled van baj, hogy végül az egyetlen szólóban érkezett hajadon sajnálata kellett ahhoz, hogy ne a betonon teljes megaláztatásban végezd.
Hozzászólások