Éhségsztrájk

Éhségsztrájkba kezd, és a parlament előtti Kossuth téren felállított sátorban fog lakni Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök. A Demokratikus Koalíció elnöke Niedermüller Péter és Molnár Csaba alelnökökkel, valamint Kolber Istvánnal, a párt képviselőjével kezd az egyhetes akcióba.

A demonstráció a politikus elmondása szerint a Hét nap a szabad választásokért elnevezést kapta, és a DK vezetője arra számít, hogy néhány napra mások is csatlakoznak hozzájuk.

Gyurcsány Ferenc egyhetes éhségsztrájkba kezd a Kossuth téren - origo.hu

Nemzetünk nagy igazmondója megint hallat magáról. Már olyan régóta üres a Kossuth tér, ideje valami szenzációval megtölteni. Valami jól médiázható cselekedettel próbálja Gy. F. újra a figyelem középpontjába navigálni magát. Éhségsztrájk. No, ezt biztos megkajálja a sajtó, ha már ő és néhány társa nem kajál egy darabig.

Nem tudom mi értelme ennek? Hallom megint a demokrácia haláláról hangzó szólamokat, és a jelen hatalom elleni megszállott gyűlölet szavait. Nem állítom, hogy nem lehet vitatkozni a szavazást előzetes feliratkozáshoz kötő elképzeléssel. Vannak érvek pro és kontra. Nem állítom azt sem, hogy a fennálló hatalom sérthetetlen és hibátlan lenne. De nem hiszem azt sem, hogy pont az előzetes regisztrációtól halna meg a demokrácia és lenne leválthatatlan a hatalom, ha ezt a többség úgy akarja. Nem gondolom, hogy ez lenne az az ügy a mai Magyarországon, amiért komoly, elszánt éhségsztrájkot kellene folytatni. Főleg, ha belegondolunk abba, hogy milyen részvételi számokat produkálunk az egyes választásokon.  Vannak ennél sokkal húsbavágóbb kérdések is, amik valahogy elsikkadtak/nak, és amikért még egy kifliről se mondana le az illetékesek többsége, beleértve a jelenleg éhezőket is. Annak idején pont az újdonsült sztrájkoló szájából hangzott el, hogy hadd sztrájkoljanak csak a Kossuth téren, majd megunják és hazamennek. Most meg ő sztrájkol. Változik a világ.

Sajnos nem igazán tudom komolyan venni ezt az éhségsztrájkot. Nem csak az illusztris személy szavahihetősége és korábbi attitűdje miatt, hanem éhségsztrájk szabott ideje miatt sem. Mennyire fontos is az ügy? A szavak szintjén: az életemet tenném rá, az utolsó csepp véremig harcolnék érte. A valóságban: csak addig, amíg különösebb bajom nem lehet belőle, csak addig, amíg az egész nem jelent többet kibírható kellemetlenségnél. Csak addig, amíg sajtótéma lesz, csak addig, amíg lehet valamennyi politikai tőkét kovácsolni belőle. Csak addig, amíg megéri, és valamilyen módon kifizetődik, amíg építi a „kemény legény vagyok” imidzset. Kicsit szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban is, hogy meglesz-e egyáltalán az az egy hét, mert magyarázat mindig mindenre akad.
Eszembe jut a Gandhi életéről szóló film. Gandhi több éhségsztrájkot folytatott. Ha kellett, heteken keresztül is, mert az az ügy, amit képviselt, saját személyénél, jóléténél, ad absurdum egészségénél is fontosabb volt számára: országa jövője, függetlensége, a társadalmi megegyezés, az erőszakmentesség.  És képes volt elmenni akár a végsőkig is. Ő azzal a szándékkal kezdte, hogy addig folytatta, míg célját el nem éri. Ha kell, az élete árán is.

Nemcsak ebből a mostani média éhségsztrájkból, de sok-sok kezdeményezésből, (társadalmi és egyházi szintéren egyaránt) hiányolom az igazi odaszánást. Bűnbánattal teszem hozzá, magamból is olykor. Teszem, míg kedvemre való a szerep, míg központba kerülök tőle, teszem, míg nem jelent részemről nagyobb erőfeszítést, áldozatot, odaállok egy ügy mellé, míg valamilyen szinten kifizetődik. Én határozom meg, mit, meddig és milyen intenzitással. Hagyjuk a nagy szavakat! Ki tenné fel ma bármire is az életét? Az bolond! Ki az, aki elmenne a végsőkig is? Az megszállott! Az ilyeneken csak nevetni lehet!
Csakhogy ezeknek a vállalkozásoknak (legyenek akár tiltakozások, akár valami pozitív célú kezdeményezések) általában nagyobb a füstje, mint a lángja. És hogy a képet folytassam, nem túl sok sül ki belőlük.
Ha valami igazán a hitem és meggyőződésem, akkor azt nem lehet határidőhöz, feltételhez kötni. Főleg nem általam kitűzött határidőhöz, feltételhez. A hit, a meggyőződés „ha törik, ha szakad” , sőt „ha fáj is, a ha hátrányom is van belőle” műfaj. Különben nagyon kilóg a lóláb.
Bárcsak mi keresztyén emberek is megértenénk, hogy Krisztus nevében sem lehet ilyen üzleti alapon, szabott idejű éhségsztrájkokkal protestálni, sem ugyanígy képviselni az ő ügyét. Krisztus nem így képviselte az Atya ügyét, nem így protestált a bűn ellen. Elment a végsőkig. Mindent odaadott és feláldozott. Félek kimondani, de azért áll úgy egyházunk, ahogy, mert mi már csak a szabott határidős sztrájkolást ismerjük és értékeljük, olykor magasztaljuk. Már protestálni sem tudunk igazán. És akkor még nem is beszéltünk az alkotásról, az építő kezdeményezésekről, munkáról. Gondoljunk csak adakozási gyakorlatunkra, gyülekezeti feladatvállalásra, de még akár kegyességgyakorlásunkra is. Mennyi az annyi? Mennyi a minimum, mennyi a még elégséges?
Lehet nagy  füstöt eregetni apró láng mellett, de lángok nélkül is, még akár egy egész hétig is. De van-e értelme, sül-e ki belőle valami, főleg sül-e ki belőle valami jó is?