Don Alfonso azt énekli, a női hűség olyan, mint a főnixmadár, vagyis nem létezik. Ön szerint?
Szerintem sem létezik. De ennek semmi köze az erkölcshöz. Ha egy nő egész életében hűséges egy férfihoz, akkor, már bocsánat, de unalmas. A nőknek ugyanolyan jogaik vannak, mint a férfiaknak. Ha meg egy férfi hűséges, az vagy beszari vagy impotens.
Mindig is egyfajta vegyes csodálattal (talán nem ez a legjobb szó) figyelem azokat, akik hatalmas magabiztossággal kinyilatkoztatnak. Akik úgy érzik, hogy náluk van a megfellebbezhetetlen igazság, és joguk van minden és mindenki minősítésére. Akiket nem zavar, hogy csak egy részt látnak az egészből, éppen ezért általánosításuk minden, csak nem megalapozott. Általában ilyenkor vagy saját ostobaságukat árulják el, vagy mindenáron provokálni akarnak.
Minden tiszteletem Jiry Menzelé, a filmrendezőé, de a vele készült interjúban sorjáznak az ilyen kinyilatkoztatások és velük együtt az ellentmondások.
Csak néhány példa:
1. „Az operának nincs szüksége sztorira, pusztán ürügy...”
2. „Ha egy nő egész életében hűséges egy férfihoz, akkor, már bocsánat, de unalmas... Ha meg egy férfi hűséges, az vagy beszari vagy impotens.”
3. „A hűség sok más erkölcsi relikviával együtt (például az úristennel) a múlt öröksége. Mint az a gondolat, hogy a szerelem valami végtelen, örök dolog”.
4. „Manapság a művészet csak arra való, hogy bizonyos művészek kielégíthessék narcisztikus hajlamaikat.”
Nem vitatom, hogy van olyan opera, melynek igencsak bugyuta sztorija van, de hogy mindegyik ilyen lenne? Nekem ne mondja például a Bánk Bánra vagy a Nabuccora, de akár a Traviátára senki, hogy semmi szükség a történetre, hogy csak a zene számít, semmit sem lehet belőle okulni. Ha igaz a kortárs művészetre az, amit Menzel mond, önmagát is sommásan minősíti. A formális logika szerint ugyanis, amennyiben Jiry Menzel kortárs művész, akkor ő is csak nárcisztikus hajlamait éli ki pl. most, ebben az interjúban is. Számomra úgy tűnik, hogy ez nárcisztikusz hajlam leginkább a hagyományos értékekkel kapcsolatosan jön elő belőle. Sajnálom, ha a környezetében egyetlen jó házasságot, párkapcsolatot sem látott, Sajnálom, ha odáig jutott a cinizmus fokán, hogy már feltételezni sem tudja, hogy lehet máshogy is élni, mint hogy állandóan ágról ágra szálljon valaki, és a szomszéd kertjét mindig zöldebbnek lássa. Érdekes, az én környezetemben még nem halt ki a hűség, pedig nem lakom lakatlan szigeten. Realista vagyok, látom a sok sebtől vérző párkapcsolatok hosszú sorát is, de Menzel úrral ellentétben ennél többet is látok. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy környezetemben többen és többet szenvednek a hűtlenségtől, mint a hűségtől. A kommentelők közül valaki igencsak a dolgok elevenjére tapint, mikor azt írja (bocsánat az erős kifejezésekért!): „Mi a legegyszerűbb dolog, ha megcsaltad a feleséged/baratnődet? Azt bizonygatni, hogy ez az élet rendje, a többit meg leszarni... a többi arcot meg lefatökűzni, ha beléjük esetleg szorult egy kis tartás.”
Igen, tartás. Senki sem állítja, hogy egy párkapcsolat csupa napfény és kacagás. Senki sem állítja, hogy nincsenek megpróbáltatások. De egyéniségünk felépítésében, a szakmai előmenetelben nincsenek buktatók? Érdekes, hogy sokszor ugyanazok, akik szakmájukhoz, ad absurdum hivatásukhoz vagy a művészethez hűek tudnak lenni, sőt foggal körömmel ragaszkodnak hozzá, akik meg tudnak küzdeni minden nehézséggel, akik felállnak kisebb nagyobb pofonok után is, akik lesajnálják, lúzernek minősítik azokat, akik kudarcot vallanak munkájukat illetően, a párkapcsolatok területén szinte piedesztálra emelik a kudarcot úgy, hogy nagyon alattomosan sikernek minősítik át. Siker, ha minél több nőt/férfit meghódítottál. Siker, ha kiélted minden benned lapuló ösztönödet, esetleg perverziódat is. Siker, hogy nincs két olyan gyereked, akinek ugyanaz lenne az anyja/apja stb.
Nos, a tartás abból áll, hogy az ember a sikert sikernek, a kudarcot, meg kudarcnak meri nevezi. Ha szembe mer valaki nézni azzal, hogy elrontott valamit. Erre ugyanis lenne bocsánat. Mai sikerorientált világunkban azonban annyira félnek egyesek a kudarctól, hogy hallani sem akarnak róla. Inkább átcímkézik. Csakhogy a sikertelenség fanyar íze átüt a sikeresre címkézett életeken.
Menzel sikeres önhittségében tovább cimkéz: „A hűség sok más erkölcsi relikviával együtt (például az úristennel) a múlt öröksége” Míg a kortárs művészeken számon kéri, hogy mindenáron újítani akarnak, és újításuk nem vezet sehova, mert nem az elődeikre támaszkodnak, addig az erkölcsi kategóriában ő maga cselekszik hasonlóan. Ha ismételten a formális logika szerint következtetünk, akkor odajutunk, hogy Menzel erkölcsi világképe -legalább is az interjúban kinyilatkoztatottak alapján - totális csőd.
Hozzászólások