Meghalt Horváth Tibor [1], a 2012-es Magyar Annapurna Expedíció [2] egyik hegymászója, akit ereszkedés közben lavina temetett maga alá, áll az expedíció közleményében [3]. Horváth szombaton jelentkezett be utoljára rádión, társai azóta nem halottak felőle.
Jó pár évvel ezelőtt éppen egy könyvesboltban nézegettem. A leárazott könyvek között ott találtam Tom Whittaker : Mindig magasabbra című könyvét. Volt vagy 400 oldal, a hátulján lévő ismertető szerint egy harmincas éveiben járó, autóbalesetben térdtől a fél lábát elvesztő fiatalember beszámol arról, hogyan valósította meg álmát, és hogyan mászta meg a Mount Everestet. Már nem tudom milyen indítatásból, de megvettem a könyvet és elkezdtem olvasni. És ezzel -bizonyos értelemben- megpecsételődött a sorsom.
Azóta már több polcot kitesz a különböző hegymászó-expedíciókról, hegyi kalandokról, drámákról és sikerekről szóló könyveim sora. Mondhatnám kicsit nagyképűen: elméleti hegymászóvá képeztem ki magam. Nemcsak a hágóvasak, jégcsákányok, hóhidak, rögzített kötelek, bivakolások, kuloárok stb. világában tájékozódom meglehetős biztonsággal, de különösen, ami a világ tetejét, az Everestet illeti, szinte lépésről lépésre el tudnám mondani a 2 fő mászóútvonal, az északi-tibeti és a déli-nepáli útvonal főbb állomásait, a táborok helyét. Fejből megy a 14 nagy nyolcezer méter fölötti hegy neve, s külön érdeklődéssel figyelem a magyar hegymászók teljesítményeit is. Kicsit úgy érzem, örömük, sikerük, az én örömöm is, tragédiájuk az enyém is.
Sajnos egy újabb magyar hegymászó tragédia késztet arra, hogy végiggondoljam, mi is vonz annyira ehhez a világhoz, miért van az, hogy újabb és újabb könyvekkel gyarapszik a gyűjteményem, és a modern technikának köszönhetően miért követem a neten az expediciókat, és várom, szinte első kézből, az információkat. Jól emlékszem, micsoda élmény volt, amikor 2007-ben Klein Dávid és Várkonyi László (utóbbit sajnos azóta a 2010-es Everest expedíción szintén egy lavina sodorta el) oxigénpalack nélkül indult feljutni a világ tetejére, és egy weboldalon bárkinek lehetett velük kommunikálni, és én is válthattam velük egy-két üzenetet, nap mint nap követve útjukat. Akkor 8600 m-ig jutottak. (Egyébként velünk egy időben Klein Dávid most újra próbálkozik, vele megy Török Edina is. Céljuk továbbra is az első magyar palack nélküli mászás az Everesten.)
De vissza a témához, melynek szomorú apropója Horváth Tibor hegymászó halála, aki Erőss Zsolt társaságában az Annapurnát, a világ egyik legveszélyesebb hegyét, készült meghódítani. Mi vonz annyira a hegymászásban? Talán az, hogy a mászás világa egy őszinte világ. Talán az, hogy a mászás egyszerre fenséges és gyötrelmes. Talán az, hogy itt nagyon gyorsan mindennek megvan a következménye, s gyakran a legapróbb, legjelentéktelenebbnek tűnő dolog is pillanatok alatt élet-halál kérdéssé válhatnak. Talán az, hogy egyszerre magányos az ember, s egyszerre tagja egy csapatnak. Talán az, hogy egyszerre létezik a mászó a természetben, ugyanakkor abszolút természetellenesen, ott, ahol tulajdonképpen semmi keresnivalója nem lenne. Egyszerre ostromolja a mindennek és a semminek a csúcsait. Talán az, hogy bár mindent gondosan meg kell tervezni, előre fejben összerakni, mégsem lehet teljesen felkészülni arra, ami a hegyen várja a mászót. Talán az, hogy olykor az a legnagyobb siker, hogy élve lejön az ember, mert időben rájön, hogy van fontosabb is a hírnévnél, a saját álom megvalósításánál. Talán az, hogy bár sok múlik az emberen, mégsem tőle függ végül, hogy feljut-e végül a csúcsra és túléli-e a kalandot. Talán az, hogy a mászás igazi csúcsa nem feltétlen a fizikális csúcs, mert nem elég felküzdeni magát valahova a mászónak, onnan biztonságosan le is kell jönni. Talán az, hogy a mászó gondolatának egyszerre kell szárnyalni és egyszerre kell nagyon földhözragadnak lenni. Talán az, hogy elgondolkoztató, honnan az erő, honnan az energia, ami viszi előre a lehetetlen körülmények között is az embert.
Amikor Malloryt, a himalájai hegymászás egyik úttörőjét megkérdezték, miért akarja megmászni az Everestet, annyit mondott: „mert ott van”. Tulajdonképpen ez a mondat adta meg számomra a kulcsot. Azért nyűgöz le annyira ez a világ, mert számomra a hegymászás életünknek, Istenhez felé vágyakozásunknak az egyik legszebb profán metaforája. Sűríti az időt, a teret, ezáltal könnyebb a lényegre koncentrálni. Élesebbek a színek, a karakterek, fajsúlyosabbak a döntések, hamarabb szembesülünk a következményekkel. Nincs semmi sallang, a puszta lét és az előrehaladás a tét. Súlyos árat kell fizetni egy-egy tévedésért. És ha el is ér az ember valamit, az kegyelem. Erőss Zsoltot többször személyesen is hallgatva átjött a szavain az alázat, a felismerés, hogy létünk mennyire porszemnyi.
De ezzel a porszemnyi léttel, ezzel az élettel valamit kezdeni kell itt az alacsonyabb régióban is, ha már benne vagyunk, ha már itt vagyunk. Ez olyan magától értetődő, mint Mallorynek a hegyre való feljutás. Nem toporoghat egyhelyben az ember. Indulni kell felfelé, előrehaladni önmagunk, a föld, a teremtettség és a Teremtő megismerésében. Erről már Kálvin is azt vallotta, hogy ez óriási dolog, és a bölcsesség felé visz. Fenségesen és fájdalmasan. Együtt, de mégis külön-külön. Természetünk szerint és természetünk ellenére. Kis és nagy döntések közepette. (Nem tudhatjuk, melyik kis döntés válik nagy döntéssé). Sikeresekkel és tragédiákkal szembesülve. Egyre több tapasztalattal és rutinnal, mégis tele meglepetésekkel. Fölfelé, az emberen túli felé. Porszemként lét és nemlét határán egyensúlyozva. Egyre feljebb. De megérkezni, felérni csak kegyelemből lehet. Elveszítve önmagunkat és megnyerve a láthatatlant, a megfoghatatlant, a kimondhatatlant, a leírhatatlant.
A hegymászónak ez néhány hétbe telik, aztán –szerencsés esetben közénk visszatérve – megpróbálja elmesélni, leírni, hogy mit is élt át, mi vitte előre. Aztán a hallgatóságából, az olvasóiból van, aki megsejt valamit abból, ami neki az életet jelenti. Van, aki csak a vakmerőséget látja, a felesleges kockázatot, valaki csak legyint. De a hegymászó újra álmodik a hegyek világáról, mert hajtja a vére, az ösztöne: mindig magasabbra, és újra indul. Lehet, hogy örökre ott is marad, nem tér vissza soha. Ott az úton, ég és föld között.
Mint említettem, elméleti hegymászónak tartom magam, ami messze áll a hegymászás gyakorlatától. De gyakorló „életmászó vagyok”, aki sokat merít a gyakorló hegymászók tapasztalatából, örömeiből, győzelmeiből és tragédiájából. Kapom a bátorítást, bármi jön, csak nem feladni, mindig előre, mindig magasabbra, mindig a csúcs felé, ahogy egyik dicséretünkben énekeljük: "Hadd menjek, Istenem, mindig Feléd."
Hozzászólások