87 éves korában elhunyt Margaret Thatcher. Az elmúlt tíz évben már a nyilvánosságtól távol élő volt brit miniszterelnök agyvérzést kapott. A Vaslady kemény gazdasági reformokat vezetett be, nekiment a szakszervezeteknek, megvívta a falklandi háborút, neve egybefonódott a kitartással és a makacssággal.
Néha nem is könnyű megmagyarázni, hogy miért lesz valaki vagy valami szimpatikus az ember számára. Millió apró részletből, tudatos és nem tudatos momentumokból áll össze az, amit úgy nevezünk szimpátia. Margaret Thatcher volt brit miniszterelnök halála kapcsán feltettem magamnak a kérdést, hogy miért is volt szimpatikus számomra ez a politikus, vagy még pontosabban, mi volt szimpatikus benne. Fenntartom ezt a szimpátiát annak ellenére is, hogy sok negatívum is kapcsolódik hozzá. Az egyik brit adón éppen egy bányász rótta fel neki, hogy ment tönkre a helyi bányászközösség politikája következtében. Elmondta, hogy van egy ismerőse, aki most pezsgőt bontott, annyira várta a pillanatot, mikor a Vaslady örökre eltűnik. Ez az érem egyik oldala. De ott van a másik is, miszerint az ő 11 és fél éves miniszterelnöksége állította talpra a romokban heverő brit gazdaságot, ha vitatható is, hogy milyen áron. Személye, ténykedése komoly tekintélyt szerzett hazájának is a nemzetközi politikában. Nem elhanyagolandó tény, hogy háromszor is diadalmaskodott a választásokon. De nem is akarok belemenni ezekbe a kérdésekbe, nálamnál sokkal szakavatottabb elemzők ezt úgyis megteszik.
Térjünk vissza a szimpátiához.
Bizonyosan szerepet játszik a szimpátiában az, hogy általában érdekelt és nagy figyelemmel követtem mindent, ami angol. Különösen is gimnazista koromban beleszerettem a nyelvbe. Mivel a nyelvet nem lehet légüres térben elsajátítani, akarva akaratlanul belemerültem a kultúrába is. Sose felejtem el, hogy amikor először Londonba kijutottam 1989 nyarán, hihetetlen élmény volt tapasztalni, hogy pl. a Trafalgar téren minden ismerős, tudom, mi merre van, mert annak idején – talán éppen egy plusz ötösért - betanultam egy idegenvezetői szöveget az angolkönyvből. Akkor még csak álom volt, hogy a valóságban is megnézhetem majd az abban leírtakat.Természetes volt az is, hogy a tanulmányok során előjöttek nevek és aktuális személyiségek is, akiket a nyelv elsajátítása közben megismerhettek a diákok. Nos, a szimpátia egyik összetevője a nyelv és az ország volt. Valószínű, hogy pl. egy nem angol nyelvű ország miniszterelnökeként nem figyelek fel rá.
Tinédzser korában az ember keres modelleket önmaga számára, figyeli, hogy ki hogy éli meg női mivoltát, milyen szerepben, feladatkörben ki hogy jelenik meg. Mivel az ember keresi a helyét, későbbi hivatását, különösen is érzékeny azokra a hölgyekre, akik az első vonalban megjelennek. Akkor még talán kevesebb celeb volt körülöttünk, és talán más fajsúlyúak is voltak azok, akik a médiában megjelentek. Kivel találkozhattam a képernyőn? Ott volt elég gyakran ez az abszolút konzervatívan, de még is feltűnően elegánsan megjelenő nő a sok férfi között, s egyre inkább kénytelenek voltak felfigyelni rá, és számolni vele. Talán a BBC hallottam egyik elemzőtől a következő mondatokat róla: „ Nem volt feminista. Soha nem is engedte, hogy feltegyék neki a kérdést, hogy mit jelent számára nőként politikusnak lenni. Soha nem reklámozta a nőket, sőt, bizonyos értelemben "anti" nő volt. Ennek ellenére egyfajta ikon lett a nők számára. Nyilvános szereplése, miniszterelnöksége óta többé senki sem kezdhet ilyen mondatba: egy nő nem lenne képes/ nem tudna megcsinálni valamit.” Azt hiszem itt fején találták a szöget a következő szimpátia tényezőt illetően: Úgy lenni női vezetőnek, hogy ne arról szóljon az egész, hogy te női vezető vagy, hanem arról, amit képviselsz, amiben hiszel, amit megvalósítasz. (Messze vezet, de itt a „női” helyébe nyugodtan be lehet helyettesíteni pl. bármilyen kisebbséget, be lehet helyettesíteni bármilyen, embereket ilyen olyan csoportokba soroló, megkülönböztető jelzőket.)
Tetszett a határozottsága, tántoríthatatlansága. Nem hagyta, hogy lesöpörjék, mert konfliktusokat is felvállalni, érvelni és vitatkozni. Mert döntéseket hozni, kiállni amellett, amiben hitt. Mert nemet mondani. Tudta, mit akar. Egy zöldséges lányából csak így lehetett valaki az Egyesült Királyság miniszterelnöke. Már akkor is, de manapság különösen is ritkák az ilyen emberek. Már nem divat kitartani valami mellett. Ugyan már! Az elveket mindig ahhoz igazítjuk, hogy mit várnak el tőlünk. Az un. jó emberek sokszor nem akarnak senkit megbántani, nem akarnak konfliktusba kerülni, dönteni, nemet mondani se igazán mernek, véleményük aszerint változik, hogy éppen kivel beszélnek és milyen a közhangulat. Ez a Thatcherben megmutatkozó tántoríthatatlanság valahol összecsengett bennem a „nyakas” kálvinista attitűddel. Az már csak hab a tortán, hogy amikor a 90-es évek elején Oxfordban tanulhattam, a híres egyetemi diákok között ő is ott volt a sorban, Ilyen értelemben még a lába nyomába is léphettem, hiszen "egy egyetemre jártunk".
Mi, akik annak idején még a szocializmus éveit is tapostuk, és kellő otthoni rendszerellenes töltést kaptunk, örömmel vettünk mindent és mindenkit, aki határozottan elutasította, bírálta és sok tekintetben meg is vetette ezt a Szovjetunió és a kommunisták kreálta világrendet. Tulajdonképpen Maggie Thatcher és Ronald Reagan ( az USA akkori republikánus elnöke) volt az a páros, mely a hidegháborús időszakot lezárva a győzelmet elkönyvelhette, és kellőképpen mélyre ásta az ellenlábas ideológia sírját. Ilyen hidegháborús hangulatban milyen nagy dolog volt részéről is, hogy 1984-ben Magyarországra látogatott. Először járt a vasfüggöny mögött. Aki már élt akkor, nem felejti el a honi sajtót bejáró nagycsarnoki protokollprogramot, ahol a hagyma és paprikafüzérek vásárlása közben próbálták mutatni emberi arcát, a nőt, aki a piacon igazán elemében van.
Valamit még feltétlenül meg kell említenem: tetszett konzervatív forradalmisága. Akár öltözködésében, akár beszédében, akár gondolkodásában. Talán sokan ellentétesnek érzik a két jelzőt. Szerintem nem az. Ma meg különösen nem az. Ma konzervatívnak lenni különösen is forradalmi tett, nagyon keményen kell az ár ellen úszni. Egy kettős mércét alkalmazó és álértéksemlegességet harsogó világban bátorság kell ahhoz, hogy kimondd, amit gondolsz, amiben hiszel, főleg, ha az nem is mindig és mindenben politikailag korrekt. Forradalmiság, tűz és bátorság kell ahhoz, hogy egy igazsághoz, egy abszolútumhoz ragaszkodj egy mindent relativizáló korban. De aki olyan fajta, mint ő is volt, nem tud mást tenni, mert csak úgy tud este tükörbe nézni, ha meggyőződéséhez hű marad.
Egy egyéniséggel lett szegényebb a világ. Életművét lehet szétszedni, összerakni és elemezgetni. Az azonban vitathatatlan, hogy személye alaposan rányomta a bélyegét a 80-as évek brit és világpolitikai eseményeire, és még egy akkori magyar tinilány gondolatvilágára is.
Hozzászólások