Február végén lemond XVI. Benedek pápa - közölte a Vatikán. A katolikus egyházfő döntött így, és kérte a pápaválasztó konklávé összehívását. A 85 éves Joseph Ratzingert 2005-ben, II. János Pál halála után választották pápává. Amikor megválasztották, 78 évesen a legidősebb újonnan választott pápa volt. Most közleményében azt írta, hogy túl idős már ahhoz, hogy folytassa a munkát. "Miután ismételten megvizsgáltam lelkiismeretemet az Úr előtt, arra jutottam, hogy hajlott korom miatt már nem vagyok elég erős ahhoz, hogy megfelelően képviseljem a péteri örökséget" - írta.
Vezető hírként a média szerteharsogja a nagy bejelentést: a hónap végén távozik hivatalából XVI. Benedek pápa. A hír maga, sokakkal együtt, engem is váratlanul ért. Mentségünkre legyen, hogy az elmúlt 600 évben nem volt ilyen. Alig hagyták el a szavak a katolikus egyházfő ajkát, máris elindult a találgatás 2 irányba: Mi lehet az oka a lemondásnak? Ki lesz az utód?
Annyira megtanultunk/rákényszerültünk a sorok közti olvasásra, hogy egy ilyen hír rögtön beindítja a dolgok mögé nézés, a sejtések pavlovi reflexeit. Hiába 85 éves Joseph Ratzinger, hiába beteg, ez nem lehet elég ok egy pápa lemondására. Főleg, mivel elődje esetében szinte élő egyenesben néztük végig a korral és kórral vívott tusát, melyhez készen állt az ideológia, és amelyből igyekeztek erkölcsi tőkét kovácsolni a katolikus egyház számára. Őszintén bevallom, belőlem akkor nem csodálatot, sokkal inkább nagy szánalmat és visszatetszést váltott ki a nagybeteg, öreg egyházvezető nyilvános kínlódása. Örülök, hogy ez nem ismétlődik meg. Mert nem szükségszerű, hogy megismétlődjön.
„Mindennek rendelt ideje van” – mondja a prédikátor. Ha belegondolok, hogy akár egy egyházközséget elvezetni micsoda felelősséggel jár, micsoda energiákat igényel egy ereje teljében lévő embertől is, akkor mit szóljon az, akinek „egy multinacionális nagyvállalat”, ha csipetnyi, de mégis létező állam, és a csalatkozhatatlanság dogmája egyaránt nyomja a vállát. Aki egyszerre világegyházi vezető, tekintély és tisztelet tárgya, és egyszerre politikus is, és valahogy ötvöznie kell a 2 „szakma” játékszabályait. Hihetetlen feladat. S tenni mindent – meggyőződése és hite szerint – Krisztus földi helytartójaként. És nincs menekvés főnökként a „Nagyfőnök” elől: előle nem lehet nyugdíjba menni, előtte nem lehet ügyeket eltusolni, nem lehet elkerülni a felelősségrevonást.
Nem firtatom a történelmi lemondás okait. Lehet olvasni botrányokról, korrupcióról, a változás szükségszerűségéről, egyfajta kényszerről. Erről én, a kívülálló, felelősen nem alkothatok véleményt.
Abban azonban mégis látok valami szükségszerűséget, hogy 600 év után most valaki feláll, és azt mondja,nem csinálom tovább, nem megy tovább. Még akkor is, ha a kor vagy a betegség a bejelentett indok. A lemondás hírének egyik kommentelője kicsit ironikusan megjegyezte: „Ha Isten földi helytartója is lemond, akkor mi lesz velünk, egyszerű halandókkal?”
Szerintem a pápai hivatal épen és egészségesen is lehetetlen hivatal, lehetetlen elvárásokkal, nemhogy egy öregen és betegen. És még mindig nem a teológiai háttérről beszélek, hanem arról, ha valaki katolikus hitének tanítását követve végiggondolja a pápa feladatait. A hivatal messze emberfelettit kíván.
És most szól ki belőlem a protestáns teológus: Innen számomra csak két logikus megoldás következik: 1. Az embert ruházzuk fel emberfeletti képességekkel (pl. csalatkozhatatlanság dogmája), hogy betöltse hivatalát. (Ez ellen a protestantizmus mindig is tiltakozott) 2. Amennyiben ragaszkodunk a hivatalhoz, a hivatalt módosítjuk úgy, hogy emberileg betölthető legyen.
(Az már csak privát módon érdekel, hogy Joseph Ratzinger csalatkozhatatlansága hit és erkölcs dolgában február 28 után is megmarad-e? Vagy ez csak a hivatal tartozéka, mert onnan lehet csak „ex cathedra” szólni?)
Mit hoz a jövő? A lemondás, ha nem is példátlan, mégis valamiféle változást sejtet, de hogy milyet, azt most még pontosan senki sem tudja. Hogy a kialakult, örökölt struktúra milyen kényszerpályát jelent, mennyi mozgásteret enged, arról még hitvallásosan folyamatos reformációt hirdető egyházunk berkein belül is lehetne hosszan beszélgetni. És itt el is jutottunk az utódlás kérdéséhez. Mennyi a választásban az érdek, mennyi a lobbytevékenység, mennyi a rátermettség, mennyi a hit, mennyi a Szentlélek szerepe? Hiszen mégis egyházi vezetőről van szó.
Nem is lennénk magyarok, ha nem sajátos szemüvegünkön keresztül néznék a jövőt. Mi lenne, ha magyar pápa lenne, mennyi az esélye? Erdő Péter neve a lehetséges megoldások között negyedikként jön szóba. 13 szoros szorzót fizetnek érte a fogadóirodák. Bakócz Tamás óta nem igazán rúgtunk labdába ezen a téren, nem volt említésre méltó esélyünk. Sokan színes bőrű vagy latin-amerikai bíborost várnak a pápai székbe. Merthogy Európa csillaga, vezető szerepe a katolikus egyházban is leáldozóban van. Volt szerencsém tapasztalni a Református Egyházak Világközösségét megalakító nagygyűlésen Grand Rapidsben 2010 nyarán, hogy a mi felekezetünkön belül hogy szorul háttérbe az egyre inkább gyökerét vesztett Európa.
Furcsa talán egy protestáns szájából, de azt hiszem itt az idő, hogy imádkozzunk katolikus testvéreinkért. Meg vagyok győződve, hogy köztük is munkálkodik Isten Lelke. A változás, a reformálás lehetősége adott nekik is, csakúgy, mint nekünk. Ne felejtsük el, sok közünk van egymáshoz! Ha nem is értünk egyet a pápai hivatallal, annak teológiai megalapozásával, el kell ismerni, hogy a mindenkori pápa a világ számára a kereszténység egyik ikonikus alakja. És ha már van ilyen hivatal, fontos lenne, hogy hiteles, rátermett, Isten vezetésére figyelő, a szó jó értelmében vett karizmatikus ember megválasztása után hangozzék a híres mondat: Habemus papam.
Hozzászólások