Kreativitás, szépség, szeretet, igazság – szinte mindenki számára fontos értékek. Létezik-e olyan érték, ami minden emberben közös, és hogyan lehet megszólítani a ma emberét? – többek között erről tanult és sajátított el új látásmódot amerikai tanulmányai alatt egy magyar lelkipásztornő, akit külföldi tapasztalatairól kérdeztünk.
Tegnap jöttem haza a Dunántúli Református Lelkészegyesület móri konferenciájáról. Mondhatnám inkább így: baráti találkozójáról. Ezek a vasárnap estétől hétfő délig tartó, féléves rendszerességgel ismétlődő találkozók kezdettől fogva a szívem csücskébe tartoznak, minden más fórumtól eltérő sajátos, építő légkörükkel. A mostani téma az előző egyházi választások óta eltelt hat év összegzése volt. Püspök és esperes visszatekintése után sorra került egy „gyalogpap” is.
Nem volt sok idő az összegzésre, így tényleg az elsőként beugró, fontosnak tartott témákat pendítettem csak meg. Mikor az igazán személyes részhez értem, az életközép érzés ecsetelése mellet két utazásomat emeltem ki, melyek két különböző szempontból gazdagítottak az elmúlt 6 évben. Főjegyző Úr rögtön reflektált is az irányú felvetésemre, hogy hiányoltam valamiféle szempontrendszert a 6 év reflexiójának elvégzéséhez. Elmondta, hogy mindez direkt történt, kíváncsi volt, hogy mik az én szempontjaim, miket emelek ki magamtól, mert ezek így önmagukban is beszédesek. Akkor hirtelen, gondolkodás nélkül úgy tűnt, hogy személyes dolgaim közül a kiemelt három dolog közül kettő az volt, hogy elmehettem, kicsit távol kerülhettem a szolgálatból, a mindennapokból.
Mindez tudatosítva, első érzésem a bűntudat volt. Semmi szó a hitbeli gyarapodásról, a Gondviselés jeleinek megannyi megtapasztalásáról, semmi szó a szolgálat öröméről, a gyülekezet építéséről, alkalmakról, kezdeményezésekről. Milyen lelkipásztor vagy te? Ez igazán nem szép! Nem mondtad el például, hogy micsoda örömet jelentett számodra két végzős gimnazista lány – akiket már 4 éve nem is tanítasz a gimnáziumban – neked ajándékozott tablóképe, melynek hátulján nagyon kedves, mély sorokat olvashattál. Nem mondtad el, hogy az elmúlt 6 év -minden nyűglődése ellenére is- megérte, hogy jó volt munkálkodni az Úr szőlőskertjében.
A második érzés az volt, hogy „Szégyeld magad!”, már megint fel akartál vágni, hogy te itt is jártál, meg ott is. Hadd csorogjon szegény kollégáid nyála, akiknek ez nem adatott meg! Azt hiszed ettől több vagy, mint ők? Gondolod, hogy számít is valamit Krisztus ügye szempontjából, hogy merre röpködsz a nagyvilágban? Vagy éppen ezzel akarod kompenzálni, hogy te nem tudod mutogatni gyermekeid képét, vagy nem tudsz beszámolni az ő előmenetelükről, sikereikről?
Este aztán a Mikola Borbála lelkésznővel készült interjú olvasása helyre tette bennem a dolgokat. Jó volt olvasni élményeit, megtapasztalásait, reflexióit. Eszembe juttatta, hogy honnan is datálódik bennem az a végtelen vágy, hogy minél többet lássak ennek a teremtett világnak a szépségeiből, minél több tapasztalatot szerezzek a a különböző kultúrákról, gondolkodásmódokról.
Valahol ott kezdődött minden, mikor beleszerettem az angol nyelvbe, és az azon keresztül megismert, bizonyos tekintetben nekem akkor excentrikusnak tűnő brit kultúrába. Csodáltam benne a tradíciókhoz való ragaszkodást, ami a késő kádári korszakból teljesen hiányzott. És ezt meg akartam nézni, ebbe bele akartam merítkezni.
Úgy adódott, hogy teológus éveim alatt engem is meglátogatott a lehetőség: egy tanév Anglia, Oxford. Igazából ekkor lettem felnőtté, ekkor nyílt ki igazán előttem a világ. Ott csodálkoztam rá a hit megélésének sokféle formájára is. Már ott és akkor feltűnt, hogy úgy vagyok kódolva, hogy mindent azon a szemüvegen nézek, hogy abból, ami ott új, elgondolkodtató vagy lenyűgöző számomra, mit lehetne itthon használni, hogyan lehet majd beépíteni a szolgálatomba. Így hallgattam a különböző kurzusokat, szivacsként gyűjtöttem be mindent, ami később még jól jöhet. Igyekeztem megérteni azt a közeget, amiben mozoghattam. Mennyi, de mennyi új kihívás, mennyi de mennyi új benyomás! És mennyi, de mennyi közvetlen és közvetett áldás származott ebből a 10 hónapból!
Miért is említettem hát az elmúlt 6 évvel kapcsolatban a két utazást? Már tisztán látom, hogy nem véletlen, és ezzel félre is söpörhetem az először érzett megszégyenülést. Egyszerűen csak ki akartam fejezni, hogy az elmúlt hat évben is hihetetlen hajtóerőt jelentett, hogy új impulzusokkal, tapasztalásokkal gazdagodott az életem Isten ajándékozó szeretetéből. A meggazdagított élet pedig, hiszem, hogy másokat is meggazdagít. Ennek az impulzusszerzésnek, ennek a felfrissülésnek pedig igenis az a módja, hogy el kell menni olykor a szó szoros, de mindenképpen a szó jelképes értelmében: venni a bátorságot, kinyitni magunkat, kíváncsinak lenni arra, hogy milyen az, ami a megszokottól különbözik, megismerni új gondolatmeneteket, reflektálni ezekre a megszokottól eltérő élethelyzetekre, kihívásokra. El kell menni, ha nem is feltétlenül km ezrekre, de valami másba, lehetőleg nagyon másba, mint amiben otthonosan mozgunk. Nem szabad beszűkülni, mert az hihetetlenül káros tud lenni. Épp a napokban jó kedvűen néztem egy hihetetlen hangú olasz apáca megjelenését az ottani tehetségkutató TV műsorban, a Voice-ban. Tátogó szájak a zsűri részéről: egy apáca, itt!? Pedig nem csinált mást, csak képes volt nyitni, kilépni a megszokott zárda vagy templomajtón, és elindulni az ismeretlen felé. Valami egészen mást csinálni, mint amit megszokott, amit általában tőle elvártak. Nem tudom, hogy meddig jut/ jutott a versenyen, de az biztos, hogy ezt az „utazást” gyümölcsöztetni tudja azok felé is, akikkel összefutott, és majd később további szolgálatában is.
Én nem tudom elválasztani az utazás örömét a hazaérkezés örömétől. Nem is nagyon tudnék tartósan ottmaradni sehol. Úgy van értelme az utazásaimnak, hogy látom a hazautazás dátumát is, ha megvan a jegy a hazaútra. Szívesen elmegyek a világ végére is, de sosem felejtem el, hogy nekem itthon van dolgom, én igazán idetartozom, engem ide várnak haza. És olyan jó érzés – akár évek múltán is- a hétköznapokban, a szolgálat különböző területein elővenni valamit a hazahozott batyukból, melyek még mindig sok kincset rejtenek. Hálás vagyok a Gondviselésnek, hogy eddig szépen szaporodtak a batyuk, és -visszautalva a parókiás cikk címére- bátrabban örülök, hogy az elmúlt hat év batyúinak tartalmából is jut/jutott bőven másoknak is.