A magyar szövetség (MKSZ) hétfői közleménye szerint a gyászszertartáson Görbicz mellett Vetési Iván, az MKSZ elnöke, Siti Bea – aki Böhn másodedzője volt a válogatottnál – és Kelecsényi Ernő, az MKSZ elnökségi tagja, az Audi ETO KC elnöke is jelen lesz.
Az elmúlt héten írtam arról, hogy mennyire meghatott, hogy az elhunyt Karl Erik Böhn, az ETO és a magyar női kézilabda-válogatott edzője azt kérte, hogy magyar nemzeti mezben temessék el. (itt) A mai napon kerül(t) sor a temetésére.
Az elmúlt héten azonban fura dolgok történtek, amire a fent idézett cikk címében a „mégis” szó utal. Miről van szó? Sokakkal együtt engem is mélyen megdöbbentett, hogy a tegnapi nap délutánjáig sajtóértesülések, hivatalos nyilatkozatok szerint úgy álltak a dolgok, hogy 3 sportvezetőn kívül egyetlen egy játékos sem lesz jelen a magyar válogatott elhunyt szövetségi kapitányának, az Audi ETO egykori edzőjének temetésén. Ehhez az állapothoz képest változott a helyzet azzal, hogy Görbicz Anita, aki egy személyben a válogatott és az Audi ETO csapatkapitánya, mégis ott lesz a temetésen. Nem tudom mennyi szerepe volt ebben az elhatározásban a közfelháborodásnak, vagy egy médiaszemélyiség elnökséghez írt levelének. Magam részéről örülök ennek a változtatásnak, még akkor is, ha osztom azoknak a véleményét, akik szerint legalább egy csapatnyi játékosnak válogatott mezben ott lenne a helye a szertartáson. Főleg az elhunyt utolsó kívánság után.
Azt sem értem, hogy ha az ETO úgyis Norvégiában volt a péntek esti Larvik mérkőzés miatt, miért nem tudtak már keddig maradni, hogy együtt vegyenek részt a temetésen. Azt hiszem, ez nem lehet sem pénz, sem pedig egy Érd meccs kérdése pont a mi egyesületünknél. Pont egy csapatsportágban kell arra utalni, hogy mekkora erőt tud megjeleníteni egy közösség együtt?! Nagyon szép volt ebből a szempontból a győri szurkolók búcsúja, akik nem voltak restek elmenni a mérkőzés előtt Bohn házához, és ott közösségileg lerótták kegyeletüket.
Vannak az emberi életben megismételhetetlen, éppen ezért igazából kihagyhatatlan pillanatok. Számomra ilyen pillanat a temetés is. Lehet sokféle módon gyászolni, lehet sokféle módon kifejezni a részvétet, az együttérzést, de talán nem véletlen, hogy kialakult a temetés szertartása. Lehet egy mérkőzést ajánlani az elhunyt emlékére, lehet itt vagy ott mécsest gyújtani megrendültségből, lehet magányosan imádkozni, felidézni közös emlékeket, de mindez nem egyenértékű a temetéssel.
A porok vagy a holtest jelenléte a szertartáson még egy utolsó „fizikai” kapcsolatot teremt az elhunyttal, s nem véletlen, hogy ezeknek eltemetése valóságosan is és szimbolikusan is megjeleníti ennek a kapcsolatnak a végét. Segít a gyász feldolgozásában, a sokszor felfoghatatlan, elfogadhatatlan elfogadásában is. A szó szoros és átvitt értelmében a temetés helyére teszi, hogy ki hova tartozik, és honnan, kik közül indul el a mi, emberi illetékességi területünkön túlra vezető útra. (Ennek az ősi törvényszerűségnek mond ellent az otthon tárolt hamvak gyakorlatának fura terjedése, de ez a kérdés most messzire vezetne) Ezért is ott kell lenni, ha csak lehet, mert ezt a megtapasztalást semmilyen más megemlékezés nem helyettesítheti. Többek között erre találták ki a temetést.
De ott kell lenni azért is, mert sokakkal ellentétben úgy vélem, hogy a temetés nem magánügy. Még egy egyszerű hétköznapi ember temetése sem, nemhogy egy olyan emberé, aki élete egy bizonyos szakaszában országunkat képviselte. Nemhogy egy olyan emberé, aki halálában is közösséget akart vállalni velünk, magyarokkal. Minden temetésen a résztvevők megjelenésükkel kifejezik, hogy az elhunyt része volt egy közösségnek, tartozott valahova, valakikhez. Nem különálló magányos szigetek vagyunk. Ha máshogy nem is, de az emberség jogán, közünk van egymáshoz, egymáshoz tartozunk.
Karl Erik Böhn esetében ezt a közösségvállalást, ezt az összetartozást Magyarország oldaláról nem néhány sportvezető, nem egyetlen játékos – még ha csapatkapitány is -, hanem egy közösség tudná megmutatni. Egy csapat! Talán azok, akik szívesen voltak vele a sikerek idején, akik örömükben magasra dobálták. A tragikusan fiatalon elhunyt Fehér Miklós labdarúgó temetésén itt volt Győrben az egész Benfica Portugáliából! A csapat, melynek a játékos tagja volt. Mert az valóban az ő csapata volt.
Csendesen sorjáznak bennem a kérdések: Karl Erik Böhn csak ennyire tartozott hozzánk? Többet gondolt felőlünk, mint amire méltók vagyunk? Ő jobban felvállalt bennünket, mint mi őt? Vagy csak addig volt csapattag, addig értékeltük, amíg produkált és hozta az eredményeket? A mór megtette kötelességét, a mór mehet? Ennyire vérprofik lennénk, akinek nincs ideje olyan humánusnak mondott dolgokra, mint látogatást tenni egy haldoklónál, elmenni a temetésére, mert már csak az előttünk lévő dolgokra, következő mérkőzésekre koncentrálunk? Ennyire individualisták lennénk, hogy nem érezzük a közösség értékét, szerepét és erejét? Ilyen lenne egy igazi sikeres csapat, ilyen a hiteles "mindenki egyért, egy mindenkiért"? Ennyire elmaterializálódtunk, hogy nincs érzékünk a szimbolikus cselekedetekhez, gesztusokhoz? Minél több az igen ezekre a kérdésekre, annál nagyobb első sorban a magyar női kézilabda társadalom, de miattunk sajnos nekünk magyaroknak a szégyene is.