Katonai tiszteletadás mellett temették el hétfőn délelőtt a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben Horn Gyula volt miniszterelnököt, aki hosszan tartó betegség után hunyt el két hete. A gyászszertartáson egymás mellett ültek a volt miniszterelnökök és államfők. Katona Béla, az Országgyűlés volt elnöke beszédében odaszólt Sólyom László volt államfőnek, és a miniszterelnököket sem kímélte. A tömeg hangosan pfujolta Orbán Viktort.
Nem tehetek róla, de Horn Gyuláról először a pufajka jut eszembe, és az a csalódás, hogy a rendszerváltás után négy évvel a választók visszaszavazták az utódpártot a hatalomba. Így lett a valamikori állampárti politikusból demokratikusan megválasztott miniszterelnök.
A második dolog, ami eszembe jut, a határnyitás. Máig örök kérdésem maradt, hogy mennyi volt benne Horn Gyula személyes érdeme, és mennyi volt benne az események sodrába való bekerülés, ahol már nem volt megállás. Lehetett volna-e, érdemes lett volna-e mást cselekedni ott és akkor?
Harmadszor pedig az jut eszembe, hogy minden relatív. A tegnap búcsúztatott egykori miniszterelnök személye, politizálása nagyban felértékelődik annak tükrében, akik aztán követték őt ebben a pozícióban. Még a vele nem azonos elveket vallók ajkáról is gyakran elhangzik: „Egy Medgyesihez, egy Bajnaihoz vagy Gyurcsányhoz képest mégis sokkal jobb volt” Elvbarátai meg természetesen a mostani miniszterelnökkel nem tudják egy lapon említeni, és főleg hozzá képest emelik magasba.
Nos, tudom, mai végtelenül polarizált társadalmunkban az olvasók baloldallal szimpatizáló része már le is vonta a rölót, és berakott egy bizonyos ellenséges skatulyába. De mégis kérném őket is, hogy olvassák el a kérdéseimet a temetéssel kapcsolatosan, és fogalmazzák meg a saját válaszaikat. Mert én most a kérdéseimet fogalmazom meg.
Érdekes volt nézni a ravatal mellett a valamikori és mostani élő miniszterelnökök, államfők, politikusok sorát. Milyen jó lenne belelátni a fejekbe! Kit hozott el az igaz gyász, kit az ismeretség vagy a személyes érzelmek, kit a kötelező protokoll vagy épp a választásokra való készülődés? Mindenesetre az arcok rezzenéstelenek voltak.
Mi járhatott Sólyom László fejében, mikor Katona Béla utalt rá a búcsúbeszédben, hogy nem volt hajlandó kitüntetni Horn Gyulát? Mit gondolhatott Orbán Viktor, mikor főhajtás közben elkezdték fújolni? Talán ez futhatott át az agyukon: „Kellett nekem/nekünk idejönni? Hiszen nem árultunk soha egy gyékényen!”
Tényleg kellett nekik odamenni? Ki vagy mi kívánja ezt? Az etikett? A protokoll? És a belső meggyőződés? Vagy kezdetben és végül mégis elsősorban emberek vagyunk, s csak másodlagos az ideológiai csatározás? Vagy a halál mindent eltöröl, mindent jóvátesz? Gesztus, végrehajtandó kötelezettség, megalkuvás vagy valami végső humánum? Kíváncsi lennék az érintettek gondolatára. Megfordult-e a fejükben előtte, alatta vagy a temetés után, hogy nem is kellett volna eljönni? Vagy így volt minden rendben, és szégyelljék magukat azok, akik a temetésen nem odaillően viselkedtek? Akik politizálásra használták ezt az alkalmat is? De hiszen politikus temetésére került sor, nem de?
Vannak furcsa helyzetek, amibe hivatása kapcsán csak úgy belekerül az ember, mint a bibliai Pilátus a Credoba. Voltak már alkalmak, amikor én is feltettem magamnak a kérdést: „Mit is keresek én itt tulajdonképpen?” És alig vártam, hogy a kötelező udvariasság percei elteljenek, és leléphessek. Ugyanakkor sosem lehet tudni, hogy kivel hol fut össze az ember, ki értékeli nagyra a megjelenést, mivel tehetek igazán jót annak a közösségnek, annak az ügynek, amelyet képviselek. És mindenkit érhetnek meglepetések.
Az már csak a legvadabb eszmefuttatásomban jön elő kérdésként: Vajon Jézus elment-e Horn Gyula temetésére? Vagy semmi keresnivalója sem volt ott? Mit keresne egy ateista ember temetésén? Vagy nem volt ateista? Jézus a vámszedők és bűnösök barátja is! Ugyanakkor a templomból kufárokat űzött ki, és nem esett hasra a méltóságok előtt. Ott volt Jézus?
A politikai vezetők így úgy, ezért vagy azért, de ott voltak. Még egy egyházi méltóság is jelen volt a híradások szerint. Hogy Jézus ott volt-e? Szerintem ott. Élet és halál mezsgyéjén ő mindig ott van. Ott van, ahol az ember akarva akaratlanul szembesül a földi élet végességével, s talán csak egy pillanatnyi lúdbőrözés formájában megérinti az élet és a halál titka. Más kérdés, hogy „hivatalosan’, az adott protokoll szerint nem igényelték füllel hallható szavát, s a legvérmesebbek egyenesen el is küldték volna őt is, ha észrevették volna jelenlétét.. De ez nem Őt minősíti. John Donne szavai jutnak eszembe:
No Man Is An Island
No man is an island,
Entire of itself,
Every man is a piece of the continent,
A part of the main.
If a clod be washed away by the sea,
Europe is the less.
As well as if a promontory were.
As well as if a manor of thy friend's
Or of thine own were:
Any man's death diminishes me,
Because I am involved in mankind,
And therefore never send to know for whom the bell tolls;
It tolls for thee.
(Magyarul: Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.)
Ennek fényében, mielőtt nagyon belelovallnánk magunkat – politikai hitvallástól függően – az elhunyt magasztalásába vagy elítélésébe, a búcsúzó jelenlévők motivációjának fejtegetésébe, döbbenjünk rá, hogy egy sokak által ismert ember halála kapcsán a külsőleg néma Jézus megszólal, figyelmeztet, lecsendesít és kérdez: mi végre élsz, merre tartasz, hova és hogyan szeretnél megérkezni, mikor a te földi életed napjai is véget érnek?
Hozzászólások