Cipő nélkül, az ő hangja nélkül már egyik sláger sem lesz az igazi. Ha egy zenekar ennyire összenő a frontember hangjával, akkor a show a közhiedelemmel ellentétben már nem megy tovább. Legördül a függöny és vége. Így volt ez Mercury és Morrison esetében is, hogy most nagyképűen ilyen híres elődökkel példálózzak. Persze tudtuk, hogy komoly a baj, de reménykedni még reménykedtünk: hátha történik valami. Hátha elrepül a nehéz kő, és marad a csoda. Nem maradt. Cipő nem akart más szívével élni. Lehet, hogy kissé patetikus ez így, de az igazsága most mégis mellbe vág.
A Republic frontembere Bódi László – ismert művésznevén Cipő- elment, és nem a 67-es úton. Az utóbbi időkben sokat cikkeztek betegségéről, veszélyes út volt, amin járt, szívproblémái ellenére két végén is égette azt a bizonyos gyertyát. Rajongói mondanák szívesen neki: Még, még, még, ennyi nem elég! Rázd meg, rázd meg – no nem a fát -, hanem magad, ébredj fel és énekelj! Ha itt lennél velünk, jöhetnének a slágerek, ehhez értettél, nem kellene neked 16 tonna feketeszenet rakni. De elrepült a bálna, elszállt a kismadár. S ha szeret is az ember valakit valamiért, tudni kell, hogy egyszer te is, én is hazatalálunk. Megfogalmazódik óhaj a végtelenbe, hogy hozd el azt a napot, amikor itt maradok, amikor nem megyek tovább, csak a szívem száll fel az égig.
Rögtönzött házibajnokságon várom a megoldásokat, hány Republic slágerre ismert rá a tisztelt olvasó, melyek 1990 óta belemásztak a fülünkbe, és lazításhoz, könnyed szórakozáshoz kitűnő alapot adtak.
Nem kívánok nekrológot írni, sem Bódi László zenei munkásságát értékelni, sokkal inkább az a mondata indított gondolkodásra, melyet tulajdonképpen halálával hitelesített. Bár súlyosan beteg volt a szíve, mégis kinyilvánította, hogy nem akar szívátültetésen átesni, nem akar esetlegesen valaki más szívével élni. Oly annyira nem, hogy inkább belehalt. Félelem egy szívműtéti komplikációktól, fizikális megpróbáltatásoktól, kiszolgáltatottságtól? Egyfajta furcsa szorongás, hogy más szívével már nem lehet önmaga? A „nem akarom máshogy folytatni”, „csak így kell az élet, ahogy most van, és csak addig, míg ilyen” halálos dacáról van itt szó? Vagy valami egészen másról? A választ elvitte magával. Teljesült az akarat, nem lett szívcsere, és ennek az akaratnak tudatosan megfizette az árát. Bármi is volt az elhatározás mögött, többet nyomott a latba, mint az élete.
Megdöbbentő, elgondolkodtató ez a mindenáron való ragaszkodás saját szívéhez. Ez az, ami a következő gondolatsort elindította. Nem kell más szív, csak azért, hogy többet kapjak még a földi létből. Van, ami nem alku tárgya, van, amiről nem tudnak meggyőzni, hiába csillogtatnak továbbélési esélyeket. Van-e még, maradt-e még a ma emberének életében valami olyan belső meggyőződés, mely még a földi életénél is többet ér? Vagy csak tévhitek, nihil és életuntság, mely a jelen ürességéhez képest vonzó alternatívává, a félelemtől, fájdalomtól való menekülés lehetőségévé teszi a halált?
A történelem sok nevesített és névtelen mártírt pordukált. Akikben volt valami belső szilárdság, valami olyan meggyőződés, döntés és akarat, mely elvitte őket a földi élet szélső pillanatáig, és ott sem tántorodtak meg, nem fordultak vissza. Tették ezt Istenbe vetett hitből, tették ezt hazaszeretetből, szeretteik oltalmazására, egy igazság melletti megingathatatlan kiállásképpen. Tudták mi vár rájuk; voltak, akiknek megcsillant vagy megcsillantották a kimenekedés lehetőségét is, de mégsem az életet választották, mégsem a többségnek könnyebbnek tűnő utat. Saját értékrendjükben nem ért annyit az életük, mint amennyibe került volna, hogy élnek ugyan tovább, de küldetésükben kudarcot vallanak. Az ilyen embereket hősöknek hívjuk. Legyenek a hit hősei, mint az arénák oroszlánok által széttépett vagy szurkos zsákban meggyújtott hitvallók, elevenen elégetett hitújítók. Legyenek nem „ágyban, párnák közt” meghalni vágyó Petőfik, Dugovics Tituszok, az ellenség közé kirohanó Zrínyik….
Hosszú, nagyon hosszú a sor. Ma sokszor legyintenek rájuk, bolondok voltak. Miért nem mentettek az irhájukat? Miért voltak ennyire kompromisszumképtelenek? Ugyan már! Egy életünk van, az mindennél fontosabb, arra vigyázzunk! Nehogy már áldozattá váljunk! Lehetőleg véletlenül sem, de vállaltan soha. Nem divat a mártírkodás. Sőt, már nem csak a puszta életünk ilyen fontos, és mindent megérő, hanem a valami is. Eszébe jut-e a sok külföldön nagyobb kenyeret remélő honfitársunknak Tompa Mihály halhatatlan sora: „szívet cseréljen, aki hazát cserél.” Jó lesz az a másik szív, adják csak, ide vele! De azzal az új szívvel majd jönnek a mindenféle gondolatok, érzések, spiritualitások. Könnyen válhat idegenszívűvé az ember.
A Biblia szerint a szív az ember legbelsőbb lényege, legalapvetőbb része: lélek, test és szellem találkozik össze benne. A szív működése, szellemi-erkölcsi állapota kihat az ember sorsára, meghatározza egészségét, anyagi helyzetét, munkáját, párkapcsolatát, családját, mindezeknek minőségét. A szív szűrőjén keresztül hat egymásra a test, a lélek és a szellem.
El lehet-e büntetlenül cserélni a szívet? Nem hiszem, de mi emberek mégis újra és újra megtesszük. Kicseréljük az isteni szeretet felfogására, az abból való táplálkozásra képes szívünket, valami anyagias, Isten és ember felé kihűlő, értetlen, kőkemény szívre. Egy szívre, mely csak a láthatóra tekint, mely képes lealjasító kompromisszumokra is a valamiért, nem néz, nem ért, nem vesz figyelembe sem Istent, sem embert. Mert nem akar áldozat lenni, sőt egyenes irtózik tőle. Számára az áldozat balekség.
A megfeszített Jézus Krisztus ebben a koordináta-rendszerben egy igazi balek. Balek a Krisztust követő ember is. Értelmezhetetlen a viselkedése. De ez a krisztusi balekség az életáldozattal megváltáshoz, feltámadáshoz vezetett, és általa megkaphatjuk/visszakaphatjuk az ezért vagy azért elcserélt szívünk helyett az igazi emberi szívet, a krisztusi szívet. Ehhez a szívhez aztán érdemes ragaszkodni mindennél jobban, ez még az életnél is drágább.