Megszűnt a KDNP-tagsága két országgyűlési képviselőnek – áll a párt fővárosi XIII. kerületi szervezetének közleményében. Eszerint Soltész Miklós országgyűlési képviselő és államtitkár, valamint Spaller Endre országgyűlési képviselő már nem tagja a Kereszténydemokrata Néppártnak, mert a két politikus többszöri írásbeli és szóbeli figyelmeztetés ellenére sem fizette be a tagdíjat. Ez a párt alapszabálya szerint a tagság megszüntetésével büntethető.
Mi magyarok nem vagyunk éppen egy szabálykövető nép. Szinte össznépi tevékenység, hogy lazán értelmezzük az előírásokat vagy éppen sajátosan válogatjuk, hogy mit tartunk be és mit nem. Vegyük csak pl. a KRESZ előírásait: kirívóan rosszak vagyunk pl. a sebességhatárok betartásában. Persze lehet vitatkozni kinnfelejtett táblákról értelmetlen előírásokról, olykor a forgalom ritmusa miatt teljesíthetetlen, vagy veszélyesen kivitelezhető megkötésekről. Sokszor van az embernek olyan érzése, hogy eleve a szabályok alkotói is belekalkulálják, hogy úgyis lazán fogják azt kezelni, úgyis majd kiválogatjuk, mit kell igazán komolyan venni.
Két KDNP-s politikust, akik országgyűlési képviselők – a hírek szerint- kizárnak a pártból, mert nem fizették be a tagdíjat. Többszöri felszólítás ellenére sem, pedig ez írva vagyon feketén-fehéren a párt alapszabályában. Vajon egy kerületi vezető túlkapásáról van szó, aki éreztetni akarja fontosságát, mint az a portás, aki az igazgatótól is elkéri a belépőkártyáját és annak hiányában nem hajlandó beengedni? Vagy arról van szó, hogy a szabály mindenkire érvényes, nincs kibúvó, és ki minél feljebb van valaki, annál inkább kirakatba kerül az élete, és különösen fontos, hogy jó példával járjon elő a szabálykövetésben. El lehet indulni mindkét vonalon, és össze lehet hozni egy-egy érdekes okfejtést mindegyikből.
És el lehet indulni a reakciók megfigyelése irányába is. Sokféle módon lehet fogadni, ha az embert szembesítik azzal, hogy valamilyen szabályt – legyen az csipp-csupp vagy éppen nagy horderejű- megszegett. Az egyik reakció lényege: nem tudtam róla, úgy tudtam, hogy rendben van, de rendezem, ezen ne múljon. A másik reakció: hogy jönnek hozzá, hogy megkérdőjelezzék párttagságomat, én az vagyok, aki és kész, ügy pedig nincs. Lehetne persze gyorsan még színesíteni az ismerős reakciók sorát: lehet valamit találni a kerületi elnök ellen is, megkérdőjelezni a szavahihetőségét, lehet ’nem nyilatkozom’-ot is mondani, lehet odázni a válaszadást vagy mellébeszélni, lehet csendben lerendezni az ügyet a nyilvánosság kizárásával, holnap már úgysem emlékszik rá senki stb. Ó, és van az az ósdi megoldási mód is, hogy elnézést kérek, hibáztam, azonnal lépek a hiba megszüntetését illetően. Miért ment ki ez szinte teljesen a divatból? Miért próbáljuk inkább kimagyarázni/ megmagyarázni a dolgokat?
Érdekes egyveleg –mondhatnám paradox-, mikor a tökéletesség image-nek megtartására való törekvés összeütközik a laza szabálykövetéssel vagy éppen nem követéssel. Mert egyfelől jön belőlem, az emberből, hogy felülbírálom/felülírom a szabályokat, másik oldalon pedig mégsem szeretnék lebukni, szeretném megőrizni a makulátlanság látszatát. Óhatatlanul eljön a pillanat, amikor mégis szembesítik az embert önmagával a lebukás alkalmával. Mi teszek ilyenkor? Nem világít-e rá egy-egy ilyen eset arra a skrizofén helyzetre, hogy a makulátlanság, de még a látszata sem tartható fenn laza szabálykövetéssel, hogy ebben a kettőségben folyamatosan errodálódik a személyiség? Nem is beszélve arról, hogy melyik ember tökéletes?
Ha igaz a ránk, magyarokra, hogy laza szabálykövetők vagyunk, még inkább igaz ez ránk, reformátusokra. Van bennünk egy nagy adag öntudat, melyet a hősi múltra vagy ki tudja, mire alapozunk, és közben egyre inkább mindenkinek csak a saját szabályai léteznek. „Mert én akkor is református vagyok, ha egy fillérrel sem támogatom az egyházat, ha nagyívben elkerülöm a templomot!” „Higgye el, én a magam módján hívő vagyok!” Vagy: „Nekem jogom megmondani, hogy hogyan legyen, és protestálni is örök jogom!” „Engem akkor is adjon össze a lelkész, ha se nem konfirmáltam, se nem érek rá holmi felkészítő alkalmakra járni.” „Ne emlegesse nekem a keresztelő előtt, hogy akár össze is házasodhatnék a párommal, ez magánügy. Semmi köze hozzá.” „ Majd én megmondom, hogy mit kéne az egyháznak, a lelkésznek csinálni!” De nem különb ebben a kérdésben a lelkészi kar sem, tisztelet a kivételnek. Csak egy apró példa: nem szeretném részletezni, hogy évek óta hiába könyörgök előadóként, hogy hogyan töltsük ki akár az adattárat, vagy a zárszámadást, költségvetést milyen formában készítsük el. El lehet képzelni az eredményt! Szeretjük lazán értelmezni a szabályokat, s ha ez valahol kibukik, gond van, akkor leginkább magyarázkodunk.
Pedig a jó szabály védelmez az anarchia, a fejetlenség, a veszélyek ellen. Manapság úgy látom főleg egyházi, de sok tekintetben akár társadalmi téren is, hogy hozhatunk mindenféle törvényeket, rendeleteket, ha a közösségnek nincs sem ereje, sem hajlandósága betartani és betartatni azokat. A legmívesebb törvény sem ér el semmit, ha nincs mögötte érthető, elfogadható magyarázat, a miértet illetően. Főleg nem ér semmit, ha csak azért van, hogy valakit előbb utóbb fejbe tudjanak verni vele, valakinek a fejére ráolvashassák. És ne felejtsük el azt sem, hogy amíg nincs minimális hajlandóság és készség szabálykövetésre, amíg nincs kultúrája a vétség felvállalásának/bevallásának, addig marad a maszatolás. Addig marad az a rendszer, hogy mindenkire bármikor rá lehet húzni a vizes lepedőt valamiben, ha valakinek az érdeke úgy kívánja, illetve mindent ki lehet magyarázni, ha elég pénze, kapcsolata van az embernek.
Jövő évtől kötelező lesz az etika vagy hit és erkölcstan. Itt van mindjárt egy sokszorosan körbejárható téma, közelítsünk hozzá bármilyen világnézetből. Sem társadalom, sem egyház nem létezhet egyfajta rend és szabályok nélkül. Változást pedig csak tudatos neveléssel, következetességgel és jó példával lehet elérni.
Hozzászólások