Méhek taroltak a brazil bajnokin
A Bahía állambeli bajnokságban lejátszott Fluminense de Feira–Juazeirense meccset kívülről szemlélve vicces támadás miatt kellett egy időre megszaktani. Ha ott lettünk volna, nem nevetnénk, az tuti.
Szempillantás alatt mindenki elvágódott, pár szurkoló egy hatalmas transzparens alá menekült a méhraj elől. Volt viszont pár drukker, aki nem zavartatta magát, a felvételen látható rövidgatyás, kék mezes fiatalember nem is nagyon érti, minek bújkálnak a többiek. Ha nem csak az események alá kevert zenét hallanánk, hanem a zümmögést is, félnénk.
Amikor a veszély elhárult, folytatták a meccset, amit a Fluminense nyert 1-0-ra. http://sportgeza.hu mehek taroltak a brazil bajnokin
Valóban furcsa a fekvő focista. Fogalmam sincs miért fekszenek. Életszerűtlen, idegen. Mint egy rossz álom. Fel sem lehet fogni, hogy mi történik. Az oka nem is látható. Csak a következmény. Fekszenek feszülten és várnak. Némán fekszenek.
2001-től minden évben április 16-án emlékeznek meg a holokauszt (soa) magyarországi áldozatairól. Nagyjából nem érdekel az ezzel kapcsolatos hisztéria. Egyik oldalról sem. Nem érdekel a számháború, a „kinek van igaza”. Nem érdekel ezek politikai felhasználása sem. Ki kárpótol, kit kárpótol, miért igen és miért nem. Ki felejtkezett el, ki kollektív gyilkos, ki határolódik el, és ki nem, ki öngyilkos, ki náci, ki zsidó.
Fekszenek némán. Olyan életszerűtlenül. Olyan idegenszerűen. Olyan álomszerűen. Érthetetlen. Felfoghatatlan. Mint a rakparton a cipők. A haláltáborokban felstócolt ruhák, bőröndök és egyéb használati cikkek.
Emberek az elmúlásban. Ott ahol még virágozni kellene és gyümölcsöt hozni. Ott ahol még énekelni kell és fészket rakni. Ott ahol még nevelni kell. Ott ahol még nincs ott az ősz és a tél. És mégis elhervad a virág és elszárad a fű. Elszakad az ezüstfonál. És minden a semmibe dermed.
Ott vannak az áldozatok. Aki nem mozdulnak többé. Először mert valami félelem zúg felettük, majd a halál öleli őket. Nem válogat. Mindenkit megölel. Kit előbb, kit később. A pici ujjút, akinek még szava sincs, csak kapaszkodik és éhes. Az anyát, aki bármit megtenne, hogy csak a pici ujjú ne itt lenne. A totyogó öreget, aki összetéveszti a kápót a tárcsás forgalomirányítóval és kedélyesen beszélgetne vele az isiászáról. Az apát, aki nem tudja betartani fogadalmát, amit az esküvőn tett. Nem tudja megvédeni családját.
Olyan álomszerű. Ez nem lehetséges. Ez biztosan csak valamilyen trükk. Ez film. Ez interaktív történelemóra. Ez csak statisztálás. Ez csak egy fotó. Ez csak az élet lenyomata. Ez csak egy kép. Ez csak egy soha meg nem történt elvarázsolt drámajáték.
Láttam sok filmet. Többet lenyomtak a torkomon. Valamely filmekre én voltam kíváncsi. Van amin megrendültem, megdöbbentem. Van amelyik később csak tévékapcsolóval átválthatóvá lett. Minél többet erőltették annál inkább.
Egy filmet mégsem tudok feledni. Az élet szép (La vita é bella, 1997) - olasz háborús dráma, vígjáték. Roberto Benigni a rendező és az egyik főszereplő.
moziverzoom la-vita-e-bella-az-elet-szep-1997
Guidot, aki félzsidó, táborba viszik családjával együtt. Az apa, hogy túlélhesse a borzalmakat, és hogy fiát minél jobban megkímélje, azt találja ki, hogy az egész, ami körülveszi őket tulajdonképpen egy nagy játék, amelyben a rabok a versenyzők és az őrök a játékvezetők.
Mielőtt a filmet láttam volna, született a fiam és kicsit később a lányom. A filmet, mint apa néztem végig. Egy apa nézte egy másik apa rezdüléseit, kétségbeesését, törekvéseit a megoldhatatlan megoldására. A gonosz és a halál nem játék, nem partner. Alapvetően kezdetektől hordozza a tragikus véget. De a remény, hogy legalább akit szeretek túlélheti, az él. Ezt egy életen át kell játszani.
Hozzászólások