"Amikor bántalmazásról, iskolai zaklatásról hallunk, többnyire fizikai bántalmazásra gondolunk. Ezzel a fotósorozattal arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy a szóbeli bántalmazás fölött gyakran elsiklunk..."- fogalmazott a fotós Richard Johnson "Weapon of Choice" (választott fegyvernem) című képsorozatával kapcsolatban.
"A képek végignézése a legtöbb emberből erős reakciókat vált ki. Sokan kényelmetlenül érzik magukat. Ezek a fotók azért vannak, hogy kényelmetlenül érezzük magunkat a hatásukra, mert a verbális erőszak egy kényelmetlen téma. Néhányan úgy fogalmaztak, a fotók megnézése után bűntársnak érezték magukat. Ha egyetlen dolgot megtanultunk a projekt során az a következő: gyakorlatilag minden bántalmazás háromszereplős - a bántalmazó, a bántalmazott és a tanú. Azok, akik tanúi a bántalmazásnak, de nem avatkoznak közbe vagy jelentik az esetet, tettestársakká válnak."
Gyülekezetünk gondnokával utaztunk valahová. Ő vezetett. Valaki szabálytalan volt és én hergeltem fel magam. Ő teljesen nyugodt maradt. Mondtam is, itt van ez a szabálytalankodó..., persze csúnyán megneveztem és rá is olvastam minden rosszat és gonoszt, amit az agyam össze tudott szedni úgy, hogy lehetőség szerint istenkáromlást azért már ne végezzek. A gondok úr csak annyit mondott, hogy ez nem helyén való. Pironkodtam rendesen. Beszélgetni kezdtünk a vezetés alatti reakciókról. Elmesélte, hogy őt úgy tanították annak idején, amikor mindenféle nehézjárműre, teherautóra vizsgázott, hogy menet közben a verbális agressziót is kerülni kell, nemhogy a tettleges agressziót. Egy másfél tonnás gépkocsival is csúnya dolgokat lehet tenni, nemhogy három vagy akár tíz tonna feletti járművekkel. Helye nincs semmiféle agressziónak sem. Mindenre a higgadt nyugalom marad. Ez a válasz is.
Most hogy vége a tanévnek, sok tanár kisimítja az idegeit, meg persze aki gyerekekkel foglalkozik. Bőven előfordult, hogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettük volna. Esetleg olyat is mondtunk, tettünk, amit meg is bántunk. De talán a legrosszabb, ha rájövünk, hogy ezzel valami olyasmit indítottunk el, ami visszafordíthatatlan, valami rossz. Talán egy életre megváltoztattuk valakinek a sorsát. Gondoljuk el, hogy szavaink olyanok, mint egy nehéz gépjármű. Elhordozhatatlan tonnákat tesznek ki a szavak képzeletbeli súlyai egy-egy emberen, emberpalántán.
Sokszor esem abba a hibába, hogy olyan szabályrendbe próbálom belesuvasztani a gyerekeket, amely számukra ismeretlen és idegen. Vagy életszerűtlen. Sok gyermek olyan rossz körülmények közül jön, hogy igazán ha a az iskolában nem enne és nem beszélgetnének vele, akkor nem is érezhetné magát embernek. Szülők nincsenek, vagy ha vannak is minek. Több bántást kapnak, és esetleg nem is szándékosan. A szülők maguk is sérültek. Hatodik, hetedik órában kezdődik a hittan. Szinte rendszeresen ebédelni mennek bizonyos gyerekek az óra elején. Először haragudtam. Megtettem mindent, hogy márpedig azonnal jönni kell. De rájöttem, hogy sokszor inkább ellógtak az óráról is, mert éhesek voltak. El is szégyelltem magam. Mára megtanultam rugalmasabban kezelni ezt a helyzetet. Inkább kapjam meg a gyermeket teli hassal harminc-harmincöt percre, mint éhesen, aki csak az ablakon túli világot bámulja. Megyek az ebédlőbe, szólok nekik, ebéd után a hatos teremben találkozunk. De mindent meg kell ám enni. Meg ne halljam, hogy visszavittél valamit. Van olyan gyerek, aki nem eszi meg a csirkét, mert nem is tudja mi az.
El se tudjuk képzelni néha honnan jönnek gyerekek és mi történik velük. Nem csak a láthatóan szegényekkel. Mert valakit otthon terrorizálnak. Állandóan a fejéhez vágják, hogy milyen kár, hogy megszülettél és miattad nem lehet karrierem stb...
Gyűjtöttünk tábortűzhöz fát egy kiránduláson az erdőben. A velem jövő elvált szülők gyermekei közül az egyik odajött és csak ennyit mondott, tiszi bá most olyan ez, mintha te lennél az apám. Azután volt olyan lakli kamasz, akire panaszkodtak nekem, de soha nem tapasztaltam a panasznak megfelelő tüneteket. Megnyílt, beszélt, érdeklődött és bekapcsolódott. Ezeknek a gyerekeknek olyan sérüléseik vannak már, amelyekkel a felnőttek sem tudnának megbirkózni. Közben mi pedig számon kérjük tőlük. Pedig csak valami kis befogadásra, némi megértésre, talán a soha nem tapasztalt családi érzésre vágynak.
Egy gyereknek odavágtam egyszer, hogy olyan pocsék a magatartásod, úgy tönkrevágod az órát és különben is elég volt, elmegyek és "megmondalak" anyádnak. Kiderült, hogy anya éppen otthagyta a családot és a dolgozó apa próbál helytállni, keresni és nevelni.
Tényleg igaz az, hogy azért van egy szánk és két fülünk, hogy kétszer annyit hallgassunk, meghallgassunk, mint beszéljünk, vagy beszóljunk. Verbális agressziót nem csak a gyerekekkel szemben lehet elkövetni. Bőven van ma sérült ember a társadalomban. Őriszentpéteren fotóztam egy bácsit, akitől ugyan megkérdeztem, hogy lefotózhatom-e, de igazán nem érdekelt. Rendkívül erős arcvonásai voltak. Talán mentálisan sérült, vagy szellemi fogyatékos is volt. Olyan örömmel vállalkozott a portréra. De legalább olyan szomorúan távozott, mikor a fotón túl nem beszélgettem vele. Megbántódott, megsértődött. Nem dacból. Emberséget várt.
"Hiába fürösztöd önmagadban,
Csak másban moshatod meg arcodat." Jószef Attila NEM ÉN KIÁLTOK
Amit a másik ember arcára "írunk", talán éppen a bensőnkről árulkodik.
Máté evangéliuma 15 fejezet, 18-19 versek: "Ami azonban kijön a szájból, az a szívből származik, és az teszi tisztátalanná az embert. Mert a szívből származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúskodások és az istenkáromlások.