Az otthon és az iskola közötti távolság legkockázatosabb része egy átlagos szülőnek és gyermekének talán az, hogy figyelmesen menjen át az úton, amikor a buszhoz siet. Vannak azonban országok, ahol igazi túlélőtúra már az is, hogy egyáltalán eljusson a csemete az osztályterembe. Gyerekek életveszélyes útjai az iskolába www.erdekesvilag
A kisiskolások mindennapjainak része, hogy egy sziklafalba vájt szűk ösvényen, vagy épp egy rozoga hídon keljenek át, hogy aztán a tudást magukba szippantva térhessenek haza ugyanilyen megpróbáltatások teljesítése után.
Valamiért fel kell kelni reggel… Valamit akarni kell… Valami cél…
Vannak vidékek, ahol nehéz az iskolatáska. Nehéz az út. Nem kell messzire menni. A mi tanyavilágunkban is napi 6-10 km-t is gyalogoltak hóban sárban a gyerekek. Sőt ma is van az úgy, hogy a szülők a hátukon viszik ki a telepekről a gyerekeiket a kövesútig, hogy ne kelljen szégyenkezniük sárosan az iskolában.
Nekem ezek a képek újak, de a jelenség nem. Sok ilyen híradást láttam már. Sőt a drótkötélen csúszó lányt, aki a testvérét zsákban viszi már máshol is láttam. Afrikai gyerekek, akik olyan folyón kelnek át, ahol krokodil is van. Afrikai középiskolások, vagy kínai gyerekek, akiket a szülők is arra nevelnek, hogy tanuljanak, iskolába járjanak, mert csak így kapnak jó állást, így fognak megélni. Mindent megtesznek, hogy bekerüljenek egy iskolába, nyelvet is tanuljanak és minél több tudást magukba szívjanak. Tudják talán ez az utolsó vagy egyetlen esélyük egy normálisabb életre.
Ezzel szemben a jóléti társadalmak iskoláiban oly számos gyermeken látszik a napi undor. Megvan a napi müzli, tablet, okostelefon. Minek tanulni. Nyilván más okai is vannak iskoláinkban a méla undornak, a tanulás szabotálásának, a tanárok, tanítók megvetésének (oktatás logisztikája, pedagógiai elégtelenség, politikai beavatkozás, alulmotivált pedagógusok, közösségi ellehetetlenülés, szülői fásultság). Ma az általam ismert iskolák jó részében találhatók alulmotivált gyermekek. Sokuk mögött nincs szülő. Ha van is jobb lenne, ha nem lenne. Elvált szülők gyermekei, molesztált, bántalmazott gyerekek néznek üres tekintettel és várják az iskola végét. Nincs etika, nincs szép, nincs jó, nincs öröm, nincs semmi. Nekem ne beszéljen, már túl vagyok mindenen, beszélnek a szemek, a gesztusok. Vagy éppen látszik az anyagi jólét, de nincs mellettük felnőtt. Rájuk szabadították a döntés felelőségét, és ezzel egyúttal el is vették a gyermekkorukat. Bizonytalanok és a tanárokat piszkálják egész órán és később hazudnak és nem vállalnak felelőséget. Persze nyilván az óraadó tanárok is várják az óra végét. Csak el lehessen menni innen. Letudja és kifizetik. Mit érdekli a többi.
Néha mondom ezeknek a gyerekeknek, a helyetekre ezer meg ezer gyerek pályázna a világ szerencsétlenebb feléből, hogy tanulhatna és tanulna is ilyen körülmények között. Csak nevetnek. El sem hiszik. Pedig vannak, akik a veszélyt is vállalják, hogy eljussanak az iskolába, a tudáshoz, az általa elérhető jobb élethez, egy jövőbeli jobb élet reményéért. De ők igazából nem az iskolába igyekeznek. Az iskola csak a kapu, vagy a jelkép.
Ha valaki úgy érzi már mindene megvan, amije csak lehet, vagy nem ismeri a jövőbe vezető céljait, mert azt a felelőtlen emberek elzárták előle, legyen az felnőtt vagy gyermek, nem fog bejárni semmilyen utat és nem kockáztat, de nem is jut sehová. Marad az, akivé a hamis megelégedettsége teszi és kényszerű, vagy kényelmes bezártsága engedni hagyja.
Nem fogják feltalálni a rák ellenszerét, és nem lesz újabb penicillin, sem c vitamin. Csak okos közgazdászok és gazdasági szakemberek és politikusok által megalkotott társadalmi képben a minimálbérért szorongó, önző massza. Iskolába járhat ugyan, de számára nem nyílik ajtó.
Dr. John R. Horner amerikai palentológus
"Nagyon nehezen küzdöttem magam keresztül az iskolaéveken. Nagyon lassan olvastam. Ugyanakkor örültem, ha valami olyasmit találtam, amit más nem vett észre, így egy dinoszaurusz tojást, amiben még benne volt az embrió. Ezekből mindössze 36 van a világon, és 35-öt én találtam meg. "