Az egyik legfontosabb az, hogy eldöntsük, mit mire szeretnénk használni. A H&M-es póló teljesen jó mondjuk edzésekre vagy ha például kifestjük a gyerekszobát. Arra kár is több tízezres felsőt pazarolni, de ha minőségi, több éven át kitartó ruhadarabot (például télikabátot) szeretnénk, akkor ott mélyen a zsebünkbe kell nyúlni. Egyszerűen le kell osztani azzal, ahány évig tervezzük hordani az adott ruhát és rájövünk: sokszor a drágább az olcsóbb. Hiába kerül valami feleannyiba, ha mondjuk harmadannyi ideig tudjuk viselni, mint a másikat.
"Ön meg tudná állni, hogy 12 hónapig nem vesz új ruhát, cipőt vagy kiegészítőt? Ennek elméleti síkon semmi akadálya, hiszen nincs olyan ruhadarab, amit ennél sűrűbben kéne cserélni. Ennek ellenére csak kevesen bírják ki, hiszen a legtöbb minidepresszióból mindenkit kiránt az, ha valami aprósággal (vagy nagyobb dologgal) meglepi magát. A kisebbséghez tartozik Sarah Lazarovic is, akinek az egyéves önmegtartóztatása végül egy könyvben manifesztálódott (Egy csomó szép dolog, amit nem vettem meg címmel). A mű elgondolkodtató: vajon tényleg elég bölcsen költjük el a pénzünket? Kiderül, hogy a legtöbbször nem is a szükségletek, hanem a kényelem miatt vásárolunk."
Leányfalun de sokszor hallottuk az öregotthonban, hogy tanuld meg, ami olcsó az a drága. Egy idős bentlakó néni terelgette az ápoló lányokat. Tegez Ferit kérdezgettük a számítógépekről. A válasza mindig az a kérdés volt, mire akarod használni? Ha kocsiról, akkor meg miért akarsz légköbmétereket cipelni, ha egy évben csak egyszer van szükséged nagy csomagtérre. Harkányban egy idős Trabantos néni is mondogatta, vehetne drágább autót, de amire kell ez éppen jó.
Mindenütt akció, outlet és a többi vevőcsalogató. Az akciózott termék legtöbbször már eleve emelt árú és csak visszaárazzák eladhatóvá. Az outlet meg sosem látott más boltot, mint amiben outletként, visszáruként árulják. Eleve gyengébb minőségben, visszárunak gyártják, mert ez is vevőcsalogató. Biztosan nem tudták eladni, de milyen jó márka. Hát erről a márka, brand mizériától már ne is beszéljünk. Van egy lovaspólós hímzés a felsőn és máris tízszer annyiért árulják. Jönnek a számunkra nagy nevek a konyhai gépiparban is. Bosch, Siemens, Wirlpool és hirtelen felbukkan egy Miele. Ez meg mi? Azután meg kiderül, hogy a minőség nem kopogtat, azt ki kell érdemelni.
Tegyük fel, hogy szükséged van egy mobiltelefon fóliára. A boltban nyolcszáz. Esetleg jobb minőség ezerötszáz. A még jobb kétezerötszáz. Ugyanazt láttam a neten, a hirdetési oldalakon. Ne már! Háromötven, ezer, meg kétezer. Megrendelem. Csakhogy van postaköltség. Ha értékesebb, akkor meg nem csak levélben, hanem értéklevélben biztosítva. Vagy futár. Ráadásul utalni kell. Levelezgetni kell. Több nap mire megérkezik. Lehet, hogy a végén száz forinttal olcsóbb, de ha nem azt kaptad, ami kellett, akkor újabb utánajárás. Nem lett volna egyszerűbb, ha már a kezedben volt megfogni és használatra elvinni.
"Mi az a (vásárlási) szükségletek hierarchiája? Ez egy olyan piramis, aminek több lépcsője van és csak a legfelső (legutolsó) lépése a vásárlás. Használd, amid van -> Kérj kölcsön -> Cseréld el -> Turkálj -> Készíts -> Vásárolj! Így épül fel és azt (is) jelenti, hogy ha szükségünk van egy szép ruhára egy estély miatt, akkor nem feltétlenül éri meg elrohanni a boltba és venni egyet."
Arról még nem is beszéltünk, amikor a piacon megvásároltuk a kínait olcsón, akkor az nagyon drága lett. A kínai árus nem fizetett, vagy kevés adót, helypénzt. Nem adott feltétlenül jó minőséget, csak sokat és "kicit". De elvitte az amúgy kispénzű vevőket az állandó boltokból, ahol még helyi érdekeltségű és előállítású áruk voltak. Mikor nem kellett ez az áru, akkor ezek bezártak. Segélyt kellett fizetni nekik. Akik ezt gyártották másra tértek át, majd bezártak. Segély kellett nekik. Tönkre ment a helyi könnyűipar. A máshonnan behozott bóvli kategória pontosan azt adta amit ígért. Leamortizálta a fizetőképes keresletet a bóvli szintjére. Helyi ipar, helyi adók, helyi bolt. Ezek már egy régi közgazdaságtan elavult könyvének apróbetűs részletei. Ez zajlott le a ruházat után a gépiparban is. Bár tudnak nagyon jó minőséget is gyártani, de az ugyanúgy drága kategória. Tehát az olcsó vásárlása nagymértékben elolcsósította az embert, az ember életét.
Persze mondhatunk mást is. A cukros üdítők ára egy elég nagy összeg, de igazán sokkal többe kerül, mint amit a kasszában hagynak az emberek. Csak azt más fizeti meg. A gyártó cég előállítja alapanyagokból, csomagolja, szállítja, elhelyezi, árulja, árultatja. Ezek a bekerülési költségek. Ráteszi a hasznát és a viszonteladó, meg a boltos. Kerül, amibe kerül. De ennek hatása van. Mondjuk diabétesz, elhízás, orvos, kórház, pet palack hulladék kezelése, környezeti terhelés. De ez nem a cég bekerülési költsége. Ez nincs benne az árban. Ezt majd a fogyasztó, a társadalmi fizeti ki a cég helyett.
Olcsó volt a kínai póló? Olcsó volt a cukros üdítő? Döntse el mindenki, hogy megéri-e?
Amíg a márkajelzés biztosíték volt a minőségre, addig nyilván azért vásárolták, akár drágábban is. De később már ez egyáltalán nem biztos, de még mindig kiadnak érte többet, mert az a neve. Már nevet vesznek. De lássuk csak mit mond egy hegymászó. Karabiner kell. A minősége érdekel. Nem nevet vesz, hanem megbízható, kipróbált terméket. Ha kell drágábban is. Nem hagyja magát becsapni. Az élete függ tőle, ha függ a sziklafalon.
Egy Dachstein gojzer-varrott túrabakancs nagyobb befektetés (ez sincs így feltétlenül), de akár tizenöt húsz évig is használható. Míg a ragasztott, bár nevében mindenképpen minőségi társa, a lejárt jótállás után egy héttel, egy évvel szakad szét a talpán, mert éppen hétfőn gyártották.
Nem kell sokat venni, csak amire szükség van. De abból jót. Ha ezt az öntudatot is tanítanák...
Hozzászólások