A magyar múlt Trianonnál több. hetivalasz Ki a parkból Ablonczy Balázs
"Ugyanakkor és mindazonáltal: igazságtalan és kegyetlen békeszerződés volt-e a trianoni? Az volt. Kisebbségi sorba taszított hárommillió magyart? Abba. E tömeg sora rosszabbra fordult-e az impériumváltás után? Bizony ám. A nemzetközi viszonyokban következik-e ma ebből bármi? Aligha.Sok volt a képmutatás az antant és a nemzetiségek érvelésében, s nem is biztos, hogy a történtekért kárhoztatni kell a magyar nemzetiségi politikát, de a tények ettől tények maradnak. S nyolcvanöt év elteltével szembe tudunk-e nézni saját hibáinkkal? Úgy, ahogy a két világháború között a magyar művelődés legjobbjai meg tudták tenni, Németh Lászlótól Babitsig.
Magyarországot nagyhatalmi szándék osztotta fel, mai határai kompromisszum eredményei. Az utódállamok sokkal többet akartak, a nagyhatalmak - főleg az angolszászok - etnikai alapokon méltányosabb területmegosztást. Végül főleg a vasútvonalak döntöttek. Ám ennek ma már semmiféle jelentősége nincs. Az 1929-es angliai cserkészdzsemborira készülve Teleki Pál óvta a magyar küldöttséget a revíziós propagandától, mert arra a külföld "hamar ráun". Ma ilyesféle felvetésekkel nem unnának - egyenesen veszedelmes bolondnak tartanának bennünket. De önmagában még ez sem lenne baj. A határhúzogatás, ide-oda csatolás papírról valóságba való transzponálása klasszikus pótcselekvés, haszna nincs, kára annál több. A térség kisebbségi problémáit nem oldaná meg (az erdélyi magyarság fele nem magyar többségű területen él, példának okáért).
A határon túli magyarságnak pedig immár nem "nemzetstratégia" meg "összmagyarságban való gondolkodás" kell, mert arra volt tizenöt évünk. Hanem autonómia, egyetem, traktor, teleház, szórványkollégium, iskolabusz és a hazai támogatási rendszer radikális újragondolása. A határon túli magyarok a magyar állam siralmas XX. századi szereplésének utolsó kárvallottjai."
Nem tudom igaza van-e Ablonczy Balázsnak és azt sem, hogy igazán mira van szüksége a a határon inneni és kívüli magyaroknak. De abban bizonyosan igaza van, hogy a magyar önző, szűklátókörű belpolitika és ezáltal a külpolitika is leszerepelt minden tekintetben. (Sajnos fényes bizonyítékait látjuk a jelen történéseiben is)
Adott egy történés. 1920. június 4. Aláírnak egy "szerződést", békediktátumot. Ez rengeteg feszültsége okozott és okoz azóta is. Bár a mai fiatalok és középkorúak számára nem feltétlenül jelent bármit is. A következő videó éppen ezt mutatja meg.
Természetesen mást jelent mindez annak, aki Magyarországon él és annak, aki az elcsatolt területen, illetve, aki innen oda és innen oda költözk. Ugyanakkor abban nagyon hasonló, hogy a vélemények mindenütt megoszlanak e 92 évvel ezelőtt történt eseményről. A "mindent vissza" és "felejtsük el már végre" között is színes a paletta.
A ma élő nemzedék, bárhol is legyen, a ma tapasztalatában és a régmúltra való emlékezésében feszültséget él át. Ezt valamilyen módon megpróbálja csökkenteni. Ez kognitív disszonancia a pszichológia nyelvén. Pár dolgot itt írok le erről a jelenségről, de bővebben a cikk végéhez csatolom az eredeti kísérlet leírását.
A kognitív disszonancia egy olyan feszültségállapot, ami minden olyan esetben fellép, amikor az ember tudatában valamilyen okból összeegyeztethetetlen tartalmak keletkeznek; és amely feszültséget az ember csökkenteni igyekszik cselekvésének vagy véleményének megváltoztatásával.
Az emberek verbálisan és minden lehetséges módon igazolni próbálják cselekedeteik helyességét.
Az ember megpróbálja önmagát és másokat is meggyőzi arról, hogy amit tett az logikus és ésszerű.
A kognitív disszonancia egy feszültségállapot, amely mindannyiszor fellép, valahányszor az egyénnek két, egymással pszichológiailag összeegyeztethetetlen tudattartalma ( gondolata, attitűdje, nézete, véleménye…) van.
A disszonancia lényege tehát az összeegyeztethetetlenség, mivel egyikből a másik ellentéte következik.
A kognitív disszonancia előfordulása kellemetlen, ezért az emberek arra motiváltak, hogy ezt csökkentsék.
Ezt az igazságtalan döntést és annak következményeit valahogy mindenki a maga módján feldolgozza. Hiszen feszültségben nem lehet élni. Így a feldolgozás után ez véleményben, tettekben egy életformában is kifejeződik.
A magyarországiak véleménye a külhoniakról is megosztott:
Azok az igazi magyarok. Mert ott ők tudják mi a szenvedés, helytállás. (Ez nyilván igaz is, mikor rászólnak a gyerekekre, hogy ne beszéljenek magyarul, vagy le is köpik őket, vagy fel akarják borítani autóstul a szlovákok. Ez utóbbiak saját tapasztalatból)
Tartsatok ki. Most megmutatjuk nekik. ( Innen könnyű odabiztatni. "Könnyű más f....val a csalánt verni." régi közmondás ez) Ez igaz akkor is, amikor magyarországi nagy mellénnyel időnként megjelenünk zászlót lobogtatva, himnuszt énekelve, és persze könnyet csalva idős magyarok szemébe, de egyben előhozva a "jaj mi lesz most" rossz emlékű félelmét is. Nem mindenkit érdekel, érint a nemzeti probléma. Elkezdődött az asszimiláció. Vegyes házasságok sok helyen. Ők nem akarnak balhét. A nem magyar fél pedig sok esetben érdeklődve tekintene párja kultúrájának érkező részeire. A tömbmagyarságban nyilván másabb a helyzet. Ott sokkal szabadabb.
Gyere! Megmutatom mi az internet. Te még ilyet biztosan nem láttál. Van egy ilyen rosszul értelmezett lenézés feléjük (már én is így beszélek feléjük). Pedig ma Erdélyben is jobb a természettudományok oktatásának helye a tudományokban és színvonala, mint itt.
Mikor idejönnek, akkor szlovákok, románok, oroszok, ma már ukránok, szerbek, horvátok. (Bármilyen furcsa, csak otthon magyarok)
Ha idejönnek elveszik a munkát, kenyeret. Törtetők, könyöklők, mindig sírnak. ( Persze vannak rossz példák, de itt nincs ilyen?)
A külhoniak véleményéről egy kis videóelőzetes . De most 4-én vetítette a Magyar Televízió, Galán Angéla "Szlovákmagyarok" című filmjét, ha teheti valaki nézze meg ismét. Azt gondolom a megjegyzések, "cseh kurva", "fehér néger", "pesti feeling", s mintegy összefoglalásként "szerintem nem tartozunk sehova". A pozitív megjegyzések, "egyből más vagy" (gondolom különleges értelemben), "imádkozás miatt döntöttem úgy, hogy a magyart választottam"
Íme egy helyzet, amiről a mai nemzedék nem tehet, de az utódállamok mai nemzedéke sem tehet és mégis hordozzuk tovább azokat a terheket, amit régebbi idők rossz döntései ránk terheltek.Ebből óriási feszültség keletkezik. Ma mást tapasztalok. Ismerem mai politikai szemüvegen át a múltat ( ha ismerem). Ma élek és a régi módon nézek. Olyan ez, mint a csillagos ég. Vannak csillagok melyek már nincsenek is, de a fénye még jön. Elég, ha csak pár ezer fényévre van.
A ma Európájában olyan erők, hatalmak hegemóniája van, amely nem támogatja a magyar igazságkerső illúziót. Nem fogja megváltoztatni a kb. 3 millió (ma) leszaggatott magyarért a határokat. Nem fog magára haragítani 8 országot és népességét. Nem fogja felrúgni a gazdaság stabilitását, amely ebben a pillanatban erősen sérülékeny. Könnyen belátható, hogy a kettős mérce, pl. Benes dekrétumok meghagyása is, a magyarság kicsi érdekérvényesítő képességét, a magyar politika dilettáns voltából is fakad. Talán éppen bünteti.
A két világháború között a magyarságnak bölcsebb vezetői egy dolgot nagyon jól vettek észre. A sokat emlegetett Klébersberg Kuno (vannak vitatott nézetei és döntései) vezetésével az oktatás megerősítését, jó tanárok, tanítók nevelését, sport fejlesztését, s egyáltalán Magyarország Európához való felzárkózását tűzte ki célul kultúrális alapon. Jól tudta, hogy a gazdaság fejlődése ezzel szorosan összefügg.
Csaba László közgazdász régebben mesélt egy történetet, amely igazságtartalmát most látjuk és érezzük bőrünkön. Még akkor kiabálta ezt, amikor Magyarország az un. élmezőnybe tartozott a rendszerváltás után.
Két ember sétál a sivatagban. Az egyik közép-kelet-európai a másik magyar. Találkoznak egy oroszlánnal. Mire a közép-kelet-európai lecseréli a cipőjét futócipőre. A magyar elkezd nevetni, majd mondja, hogy az oroszlánnal nem lehet versenyt futni, mert úgyis utolér. Mire a közép-kelet-európai azt válaszolja, én nem is az oroszlánnal fogok versenyt futni.
Ma a határainkon kívülre rekesztett magyarok talán egy dologra vágynának reálisan. Fel lehessen nézni az anyaországra valamiért. Tudásért, iskolarendszerért, gazdaságért, kultúráért, hogy legyen hátterük a szülőföldjükön túl. Hogy ne mondhassák nekik hazátlanok és hontalanok. Hogy büszkék lehessenek Magyarországra és a magyarságra, a sikerekre. Ezzel szemben itthon széthúzás van, gazdasági csőd, és a saját pártpolitikánkat is exportáljuk közéjük, sőt még innen vágynak ki a cégekkel és autók rendszámaival egy kis pénzbeli könnyebbségért. Néha még a határon túlról sajnálnak bennünket, s mondják, mi megleszünk valahogy Isten segedelmével, de ti vigyázzatok magatokra. Ezért mondhatjuk, Trianon nem csak volt, de van. Lelkileg.
Nem ismerek megoldást. De Bibliai biztatást igen. Jeremiáson keresztül ezt üzeni Isten akkor is, de most is. (mégha nem is vitték fogságba, csak rájuk ültek)
Jer. 29.4-12
Így szól a Seregek URa, Izráel Istene az egész fogoly néphez, amelyet fogságba vittek Jeruzsálemből Babilóniába:
Építsetek házakat, és lakjatok bennük! Ültessetek kerteket, és egyétek azok gyümölcsét!
Házasodjatok, szülessenek fiaitok és leányaitok! Házasítsátok meg fiaitokat, és adjátok férjhez leányaitokat! Szüljenek azok fiúkat és lányokat! Szaporodjatok, és ne fogyjatok!
Fáradozzatok annak a városnak békességén, ahová fogságba vitettelek benneteket, és imádkozzatok érte az ÚRhoz, mert annak békességétől függ a ti békességetek is!
Ezt mondja a Seregek URa, Izráel Istene: Ne engedjétek, hogy rászedjenek benneteket a próféták és a jósok, akik köztetek vannak, és ne hallgassatok az álmodók álmaira!
Mert hazugságot prófétálnak nektek az én nevemben; nem küldtem őket - így szól az ÚR.
Ezt mondja az ÚR: Majd ha eltelik a babiloni hetven esztendő, akkor gondom lesz rátok, és valóra váltom azt a jó szót, hogy visszahozlak benneteket erre a helyre.
Mert csak én tudom, mi a tervem veletek - így szól az ÚR -: békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek.
Ha segítségül hívtok, és állhatatosan imádkoztok hozzám, akkor meghallgatlak benneteket.
Úgy kezdődött a cikk, a magyar múlt Trianonnál több. A magyar jövő is. De essünk végre Isten kezébe!
A kognitív disszonanciáról bővebben:
Nem szeretjük magunkat ésszerűtlen, következetlen lényként látni, és mindent megteszünk azért, hogy cselekedeteink, gondolataink, érzéseink összhangban legyenek egymással.
Leon Festinger amerikai pszichológus az 1950-es években kidolgozott egy elméletet, kognitív disszonancia elméletének nevezte el.
A kognitív disszonancia egyfajta feszültségállapot, amely akkor lép fel, amikor az emberben egyidejűleg két egymással összeegyeztethetetlen tudattartalom jelenik meg.
A kognitív disszonancia elmélete azt mondja ki, hogy az ember hosszabb távon nem tudja elviselni a kognitív disszonanciát, és mindent megtesz azért, hogy csökkentse magában ezt az állapotot. Ennek érdekében a legkisebb ellenállás irányába halad. A kognitív disszonanciát okozó tudattartalmak közül módosítja (vagy esetleg teljesen száműzi) azokat, amelyeket a legkönnyebben meg tud változtatni úgy, hogy az ellentmondás megszűnjön. Az elmélet ennyire egyszerű. Következményeiben azért válik mégis rendkívül bonyolulttá, mert a „legkisebb ellenállás iránya” sok esetben élesen ellentmond józan hétköznapi gondolkodásunknak.
Festinger és Carlsmith mára már klasszikussá vált 1959-es kísérletében a kísérleti személyeknek fonalat kellett letekerni orsókról, majd mindenféle csavarokat elforgatni szigorúan 90 fokkal, és amikor a végére értek a csavaroknak, kezdhették az egészet elölről. Az elvégzendő kísérleti feladatot a kísérletezők hosszú procedúrával alakították ki úgy, hogy mindenki halálosan unalmasnak találja őket. Amikor ezt sikerült elérniük, akkor vágtak bele az igazi kísérletbe.
Az első kísérleti személynek a kísérletvezető asszisztense azt hazudta, hogy egy nagyon érdekes feladatot kell majd elvégeznie a kísérlet során. Amikor a kísérleti személy befejezte a feladatot, megkérték, hogy várjon még egy kicsit. Egy idő után a kísérletvezető visszajött, és zavart színlelve elmondta neki, hogy sehol sem találja azt a megbízhatatlan asszisztenst. Ekkor megkérte a kísérleti személyt, tegye már meg, hogy a következő személynek ő mondja el a sztenderd szöveget, miszerint egy nagyon érdekes feladatot kell majd elvégeznie. Ezért a szívességért felajánlott a kísérleti személynek valamennyi pénzt: hol egy dollárt, hol húszat, véletlenszerűen. Valamennyi kísérleti személy megtette neki ezt a szívességet, és persze köszönettel elfogadta a pénzt.
A kísérletsorozat végén a laboratórium munkatársai megkérték a kísérleti személyeket arra, hogy mondják el a benyomásaikat a feladatról, amelyet a kísérlet során el kellett végezniük. Az eredmények nagyon egyértelműek voltak. Akik húsz dollárt kaptak azért, hogy hazudjanak a következő kísérleti személynek, azokból dőlt a panasz, hogy milyen dögunalmas volt a feladat. Akik egy dollárt kaptak, azok sokkal kevésbé találták unalmasnak a feladatot, sőt jó néhányan azt mondták, hogy meglehetősen élvezetes volt.
A kognitív disszonancia elmélete éppen ezt jelezte előre. Akik húsz dollárt kaptak a hazugságért, azokban nem alakult ki kognitív disszonancia, mivel nyilvánvaló volt számukra, hogy azért hazudtak, mert illően megfizették őket ezért. Könnyen meggyőzték magukat arról, hogy hazugságuk teljesen ártalmatlan volt, hiszen az asszisztens úgyis elmondta volna, ha el nem kódorog. Jó pénzért elvégezték az asszisztens dolgát. Akik viszont csak egy dollárt kaptak, azoknak ez a magyarázat nem állt rendelkezésre. Bennük kognitív disszonancia alakult ki, mert nyilván nem azért a nyavalyás egy dollárért hazudtak, amikor ők alapjában becsületes emberek. A kognitív disszonancia feloldásának legegyszerűbb módja az volt, ha meggyőzik magukat arról, hogy valójában nem is hazudtak, hanem azért mondták, amit mondtak, mert többé-kevésbé igaz. Ez az önmeggyőzés általában nem tudatosan történik, de ettől csak még hatékonyabb lesz.
Hozzászólások