„A legjobb kirándulásunk / kilencszázhatvankettő elején volt. / Ott fent a Lajos-forrásnál / az osztály jót nevetett.” Cseh Tamás kezdi így Tanulmányi kirándulás című dalát, bemelegítésül javasoljuk meghallgatni e klasszikust. Szóval a Lajos-forrásnál vagyunk. hir24.hu/itthon Túristaház Lajos-forrásnál

Amúgy az erdő lassan visszaveszi a terepet, kis fák repesztik a metlahit, vizesek a falak, dzsuva mindenütt, még régészeti értékel bíró üres sertésmájkrém dobozra is leltünk.

Kérdeztük az illetékest, az állam kívánja-e felújítani és működtetni a turistaházat. A válasz: „Erről még nem született döntés.”

Kérdeztük az illetékest, van-e jelentkező megvásárolni a házat, kik és mikor érdeklődtek, egyáltalán hogyan lehet jelentkezni egy ilyen ingatlan megvételére, bérlésére, mennyit ér az ingatlan, lehet-e belőle akár magántulajdonú nyaraló a Natura 2000 közepén. A tömör válasz: „Lásd fenti válasz.” (Azért ez fincsi.)

Kérdeztük az illetékest, tudják-e, hogy műszakilag van-e még értelme felújítani az ingatlant. A válasz: ”Igen. Az egyik épület jobb műszaki állapotban van, míg a másik épület lényegesen rosszabb műszaki állapotú.” (Lapunk következtetése: a másik épület meg bizonyára rosszabb műszaki állapotban lehet, mint az első.)

Kérdeztük az illetékest, építészeik mit mondanak: mennyi idejük van az épület összedőléséig. A válasz: „Ez nem meghatározható.”

Mi még boldogok voltunk itt. A 80-as évekről beszélek. Nem volt olyan év, hogy ne másztunk volna ide fel Pomázról legalább egyszer, de inkább többször. Holdvilág-árok, Lajos-forrás, Dobogókő, vagy Kőhegy. S ha még időnkből , erőnkből futotta, netalán jó ifivel kirándultunk, vagy éppen szerelmesen, akkor még Visegrádig, Esztergomig is elgyalogoltunk. Mert ugye mennél hosszabb a kirándulás, annál hosszabb ideig vagyunk együtt.

Lajos-forrásnál mindig volt élet. Hogy éppen kinek a kezén volt a túrista ház az nem is volt érdekes. Fiatalok, idősek üldögéltek a teraszon és kortyolgatták a friss gyümölcsteát, vagy éppen a csehszlovák juice-t, vagy ha hidegebb időben értünk fel a forraltbort vagy boros teát. Mindig találtunk fiatalokat, gyerekeket, akik tollasoztak. Idősebbeket, akik főztek vagy gombát gyűjtöttek. Persze mi is becaplattunk fáradtan a pulthoz és vásároltunk Sportszeletet, Dunakavicsot, Tiszakavicsot, Nebulót, Kismedvés gumicukrot. De leginkább megtöltöttük kulacsunkat vízzel. Még pillepalack nem volt. Az üveg nehéz volt. Abból kisebbet vittünk csak, vagy inkább alumínium túrista kulacsot vagy katonai kulacsot. Volt egy túrista, úttörő bolt a Margit körúton egészen közel a Nyugatihoz. A mai napig őrzöm és használom a többfunkciós fejszét, ásót, vésőt, fűrészt, amit ott vásároltam. Ebben az időben kaptam meg chinon távcsövemet. 10x50-es, ha valakinek ez mond valamit. Mai napig jól működik. Kereső távcső. Madarakat és állatokat jó megfigyelni. A távcső drága volt. Nagyon drága. Szüleim nem is tudták megvenni nekem. Nagyszüleim segítettek bele, akik hosszú évek után először kaptak nyugdíjat külön kérvényezés után. Parasztemberek, akik kikérték a földet a TSZ-ből. Még a tejet sem vették át tőlük Hajdú-Biharban.

Lajos-forrás mindig egy biztos pont volt. Ide jó volt megérkezni. Tudtuk innen még mi vár ránk Dobogókőig. Ha pedig visszafele ereszkedtünk, tudtuk már nemsokára a HÉV-en leszünk. Jó, még 2-3 óra. De hát abban az időben reggel elindultunk, este meg megpróbáltunk megérkezni. Közben volt nálunk minden, amire szükség lehet. Gyufa,pulóver, szélkabát, hátizsák, alma...

Most pedig már csak a róka fut ki a a szebb napokat látott épületből. Pedig milyen jó is lenne még unokáinknak is megmutogatni azt a sok élményt adó helyszínt, ahol jó volt fiatalnak lenni. Jó volt lenni. Nyilván változik a világ, de amíg lehet gyalogolni jó.

Most éppen süvít a szél odakint. Egy-egy kirándulás előtti napon milyen izgatottan vártuk a reggelt, vajon alkalmas idő lesz. Nem esik? Érdemes elindulni? A csörgő órát felhúztuk nehogy elkéssünk a tömegközlekedési járműről. HÉV, busz. A gépkocsikkal elmúlt ez a készülődés, izgalom. Már mindegy.

Nemcsak a Lajos-forrásnál látszik a változás. Kis-kevély és Nagy-kevély között is a kevélyi nyeregben volt egy menedékház. Az sincs már meg.

Nem az épület pusztulása fáj. Még ez is belefér az időbe. Sokkal inkább az az életforma, melyben jó együtt lenni, kirándulni. Egymásra készülni, egymásnak valami meglepetést szerezni. Talán nem utolsó sorban fiatalnak, örömtelinek, bizakodónak, erőtől duzzadónak, frissnek érezni magunkat. Barátokkal lenni. Nem is emlékszem már az izzadtságra, a sáros rossz cipőkre, esetleg pionyírkákra, amit Csehszlovákiából hoztak, ha nem vették el a határon. Nem emlékszem az átvizesedett ruhára, átnedvesedett zoknira sem. Az épület enyészete is csak arra emlékeztet, volt idő, amit szerettem és már nem lesz többé. Nem tudom már átadni, hogy a boldogság nem a hi-tech cuccokban, V6-os mototrokban, polár felsőkben van, hanem bennünk. Akik akkor és ott úgy szerettük az Isten szép teremtését, ahogy csak nekünk adta. A többesszám nem véletlen. Együtt. Szerettünk.

Csak kívánni tudom, hogy fiatal, idősebb becsülje meg a barátait és szeretteit, és ne sajnálja  az együtt tölthető időt. Vágyjon rá és várjon rá. Töltse el izgalommal és reménnyel.  Ősz van. Kiránduló idő. Bakancsra fel!