Nem igaz, hogy minden elmúlik és mindent elfelejt az ember. Az csak látszólagos. Minden, ami volt, az van is, csak vissza kell gondolni s az öntudat mélyéből lassan felemelkednek, emlékezetünkben megelevenedik és újra él minden.
Régóta ismert, s ma tudományosan is leírható, hogy az emberi elme szelektál és csak a legfontosabb dolgokat őrzi meg. De a tudat mélyén olyanokat is, amelyekről nem beszél élete folyamán, s mégis életének olyan elválaszthatatlan, kitörölhetetlen részét képezik, amelyek talán éppen a halál közelségében újra a felszínre kívánkoznak. S mik ezek a nagy dolgok. Az örök emberi érzések: szerelem, halál, kín, szabadulás, háború, házasság, gyermekszületés, csalódás, családi kapcsolatok. Érzelmileg csak váltakoznak, netán finomodnak ezek.
Valahányszor hazamegyek, találkozom gyermekkorom régi arcaival, amelyek valamit hordoznak abból az üdeségből, amelyen nem fog az idő, mintha a fekete kalapok, vagy sötét fejkendők alól a változatlanság reményével igyekeznének az örökkévalóságba. Pedig régóta búcsúzom. Búcsúzom egy világtól, amelyiknek erkölcse nem érthető, tépettségében is többet hordoz Isten arcából, mint amit ma a morál felsőbb szintje kikínlódik magából. A segély szégyen, a munka tisztesség kérdése, miként az is, hogy nemcsak a portának, hanem az előtte lévő útnak is tisztának kell lennie. Nem kényszer ez, az én belső parancsa. A tisztaság belül kezdődik. És ott is fejeződik be.
Hóhullásban rovom az utat, már félméteres talán, belököm az esti szürkületben a dermedt kiskaput. Az udvaron néma csend. Kiköltözött lassan minden onnan, ami az életet jelentette valamikor, néhány tyúk fészkelődik az üllőn a havas alkonyatban. Utolsó tanúi egy régi udvarnak. Sárgás fény szűrődik ki az ablakon. A lépcsőforduló után könnyedén átlépem a két lépcsőfokot, nyomom a kilincset. Enged. A hatvanas égő reszketegen tölti be az egykori nagyszobát. A kályha résein lángnyelvek villannak, az öregasszony nem vesz észre. Könyv fölött görnyed, szemüvege majdnem orra hegyéig csúszott. Állok, miközben kattan mögöttem a kilincs. Lassan felemeli a fejét és felém néz. Nem a hang riasztotta, hanem a tolakodó téli hideg, amely egy pillanatra helyet kapott. Néz egy pillanatig. Nem téveszti meg az ismeretlen sapka, sem a téli síkabát, amelyben sosem látott. Né, ki van itt, szakad fel a szó és felkel az ágy széléről. A könyvet szelíden ereszti le, botjáról is elfelejtkezik, pedig majd mindenhova van támasztva egy segédeszköz: asztalhoz, ágyhoz, fásládához, padlásfeljárathoz. Sietve indul felém, s ölelne ez a kicsi asszony, aki derekamnál alig ér fennebb. Nyolcvanhét esztendős. Mélyre hajlok hozzá. Ölel, ölel, ölel.
-Hát eljöttél még egyszer?
Régóta búcsúzunk. Úgy köszönünk el, mint akik majd odaát találkozunk már csak. Évek óta. Milyen furcsa kettősség. Búcsúzunk és hiszünk. Már mióta. Tudja, hogy az idő kegyelem. Nagyon szeret engem az Isten, mondja, megértem ezt a kort. Minden nap imádkozok, hogy ne ebben a nagy hóban haljak meg, hogy is tudnának ebben a hidegben eltemetni. Nincs félelem benne. Bibliát olvas most is. Társalkodni megtanult Istennel. S mégis jól esik neki, hogy beszélhet. Kérdezés nélkül mondja, amit ki tudja hányszor, hányféleképpen újra és újra eljátszott magában. Tudod, Ándrás, Szép Ándrás, az szeretett engem. De odamaradt a háborúban. Őrsnek küldték ki, mondták, hogy ne lőjön, s ő mégis megtette. Nem maradt semmi belőle. Akarta, hogy menjek hezza, de édesapám azt mondta, majd, ha hazajön. Hát nem jött haza. És meséli a történetet, mintha filmen peregnének az események, látni a domb ormát, ahogy léptet a magyar baka valahol a Besztercei havasokban. Mert ott esett el, Alsóilova közelében. De anyósomék tartották a szavukat. Azt mondták, nem hagynak el. Hát tudod, sógorod jött haza nyóc esztendő után a fogságból. Félárva vót. Ő kért meg, ő vett el. Jó ember vót, Isten nyugosztalja, tíz esztendeje mindjárt, hogy ő is meghalt. De igazán Ándrás szeretett. Szép életünk vót így is.
Mi is marad utoljára az embernek? A legfontosabbak: Isten és a szerelem. Az örökkévalóság közelségében az érzés, amely újra felemelkedik és élni kezd. Kortalanúl. A szeretet, amely beteljesedve, vagy beteljesetlenül, de nyomot hagy az életen. Ezért nincs, és nem lehet benne semmi eltékozolt.