Jelen voltak, vagy nem voltak jelen Nyírő József hamvai a hétvégi, székelyudvarhelyi megemlékezésen? – ez a kérés borzolja a kedélyeket azok körében, akik úgy gondolják, Szőcs Géza államtitkár barna bőrtáskája akkora befogadóképességű, hogy akár egy hamvakat tartalmazó urnát is észrevétlenül el lehet benne süllyeszteni. A feltételezések pedig csak szaporodnak, hiszen az újratemetés szervezői tartózkodnak attól, hogy elmondják, hol vannak a hamvak, egyelőre csupán annyit sejteni, hogy a napokban Erdélybe kerültek.
Életében talán sosem kapott ekkora figyelmet Nyírő József. Nem kevesen vannak azok, akik néhány héttel ezelőttig azt sem tudták, hogy élt ilyen nevű ember. És hogy író lett volna. Beavatottak, irodalomtörténészek, családi örökségben továbbélők lopkodták át évtizedeken át a székelység nagy megjelenítőjének műveit. Mert azok tiltva voltak. Kívül rekesztve a kánonon. Máraihoz, Hamvashoz hasonlóan. Műveinek rendszerváltás utáni újrakiadása nosztalgikus külsőbe öltöztetve sem vetett különösebb hullámokat.
Pedig emlékszem, a múlt század nyolcvanas évei közepének Erdélyében, a diktatúra szorításában milyen elementáris erővel hatott a sikeres egyetemi felvételit követően az Isten igájában. Nem emlékszem már, helikonos vagy révais kiadás volt, a szomszédfalu lelkészétől kaptam kölcsönbe. Többszörösen bebugyolálva vettem át a kötetet, tizenkilométereket tekertem érte kavicsos-gödrös úttalan utakon Minszk márkájú biciklimmel, amit konfirmációra kaptam ajándékba. Azon a nyáron Kodolányinak Az égő csipkebokorja jelentette a másik élményt. Hosszabb, nehezebb szövegnek tűnt, de ittam magamba Ehnaton énekeit. Kós Károly írja íróvá válásáról, hogy neki nem világnagyságok voltak a mesterei sem a nyelvben, sem a stílus megteremtésében, hanem azok, akiket másod-, harmadsorba sorolnak be esztétizáló elmék. Az ezerráncú jó öreg nagy igazságot mondott ki. Nyírő helyét a két világháború közötti erdélyi irodalomban – merthogy létezik ilyen – vitatni lehet, de elvitatni nem. Az egyetemes magyar irodalomban, ha majd összeáll valaha is egy konszenzusos kánon, majd meglátjuk.
Szóval Nyírő Józsefet évtizedekig tiltották, ma pedig vitatják. El leszünk még így egy ideig, majd kirostálja az idő a búza közül az ocsút. Addig két ország bértollnokai jól éldegélnek belőle. Egy ország rendőrsége, titkos rendőrsége pedig kergeti porait.
Hanem a szellem, amit Tamási Áronnal, Szentimrei Jenővel és a sokaknak csak mesemondóként ismert Elek apóval, Benedek Elekkel szavakba öntöttek, Nagy Imre, a morcos zsögödi pedig vászonra festett, nos, a szellem, a pajkos góbéság túlélte őket. Mert mit lehet a hatalom ellenébe vetni? A furfangos elmét. Úgy Ábelesen.
„Elindultunk, hogy körüljárjuk az erdőt. Keveset mondok, de két óránál többet keringtünk, s
ezalatt az igazgató folytonosan mutogatott és mondta:
- Ez is a banké, ez is a banké.
- Hát a bank kié? - kérdeztem.
- Az a miénk.
- Hányan vannak?
- Én s tizenkét igazgatósági tag.
- Hát azok a tagok mit csinálnak?
Az igazgató vállat vont, majd furcsán mosolyogva így felelt:
- Hát... hát... élvezik a jövedelmet.
- Miért nem jönnek ide, hogy őrizzék az erdőt? - mondtam. - Itt is lehetne élvezni a jövedelmet!
Az igazgató egyszeriben a védelmükre kelt.
- Azért nem jönnek ide - felelte -, hogy te is megélhess, apáddal együtt.
Helyes mondás volt ez, de éreztem, hogy benne van az ördög, s kuncogni kezdtem.
- Mit nevetsz? - kérdezte az igazgató.
Éppen egy nagy erős bükkfához érkeztünk, melyet tövestől kidöntött volt a szélvihar.
- Ez a fa késztetett a nevetésre - mondtam.
- Hát az hogyan?
- Eszembe juttatta, hogy ő is élvezte a jövedelmet, amíg nem jött a szélvihar.” (Tamási Áron, Ábel a rengetegben).
Vagy Uz Bencésen:
„– Elmegyek s valami harapnivalót hozok.
Két lépéssel már el is tűnt a bokrok között, de alig kerülte meg az Oltárkövet, hirtelen három úri vadász ráemelte a puskáját:
– Stai!
– No, csúf petekbe habarodtam! – gondolta Bence, mikor megismerte a szolgabírót.
– Ide a puskát! – célzott rá a főbíró.
Bence sunyin ránézett, figyelmeztetően felemelte a mutatóujját és halkan, csak úgy félszájjal pisszegni kezdett.
– Csend! Csend! Itt van!
– Mi van itt?
– A medve! Az van itt istálom! Veszedelmes vén gyapjas állat!
Az urak meghökkentek:
– Hol? Merre?
– Csak ehejt, a patak felett ereszkedett le… Nem hallották?
A vadászok idegesen váltották át a töltényt robbanógolyóra. Uz Bencének még a gyér bajsza is meredezett az izgalomtól. – Senki egyet se lépjék. Én szembekerülök a medvével s idetérítem.
Az urak sápadtan nézetek utána és vártak. Állottak, mint a cövek legalább egy órahosszat, minden neszre lövésre készen s azalatt a ravasz székely úgy eltűnt, hogy bottal üthették a nyomát.” (Nyírő József, Uz Bence).
Nem hiszem, hogy a próféta szólt ezekben a mondatokban. Csak egy nép, a székelység sorsában magára hagyatva, önmagára utaltságában keresi a megmaradás kapaszkodóit. Humorral. Keserű humorral egy bőrtáska titkában, amelyben éppúgy benne volt a végső tisztesség, mint a hatalomnak adott fricska: orránál fogva vezetett mindenkit a székely. Vagy nem volt benne más csak a benne lehetne üzenete.
Mint a kommunista idők viccében: Becsiccsentve mendegél az öreg székely, s mondogatja:
-Árdélyt vissza, mindent vissza, Árdélyt vissza, mindent vissza!
Meghallja a milicista (román rendőr), megállítja:
-Mit mond maga bácsi?
Mire az öreg:
-Árgyét* ettám, mind jő vissza!
*árgyé (ardei rom.)- tölteni való paprika, itt töltött paprika
Hozzászólások