Az IPCC most először foglalkozik a klímaváltozás és az emberi konfliktusok viszonyával, bár Field elismeri: nehéz számszerűsíteni, hogyan hat a klímaváltozás a társadalomra. A klímaváltozás közvetett módon növeli a konfliktusok kialakulásának esélyét, az erőszakba forduló tüntetésektől kezdve a polgárháborúkig, mert ráerősít a konfliktusok kiváltó okaira, a szegénységre és a gazdasági válságokra.
Divatja igazán a 20. század közepétől van a futurológiának. Bár az ipari forradalom kora már kitermelte azokat a víziókat, amelyek H. G. Wells vagy Verne Gyula regényeiben megjelentek, s a jövőről mondtak el képtelenebbnél képtelenebbnek tűnő dolgokat. Aztán az élet néha utánaillant a fantáziának, s bár olykor más formában, de mégis valóra vált valami a lehetetlennek tűnő dolgokból.
Manapság újra divatja van a jövőlátásoknak, csak most már nem a képzelet szárnyal, hanem számok és adatok bűvöletében készítenek prognózisokat a világ várható alakulásáról és azoknak különféle hatásairól. Ezeknek egyetlen „tudományos alapozása” a múltban lejátszódott tendenciák jövőre vetítése.
Ez a fajta szemlélet egy sajátos linearitást tükröz, miszerint a jövő nem más, mint meghosszabbított múlt. A prognózisok nem a végidőkre néznek, hanem egy belátható időintervallumra, ötven, száz évre, ugyanakkor valami apokaliptikus üzenetet hordoznak. Sötét jövő sejlik fel bennük, az emberiség egyre kilátástalanabb helyzetbe kerül. Nemcsak a szegények és gazdagok közötti társadalmi olló nyílik szét egyre jobban, hanem a globalizáció hatásaként a migráció, illetve különböző társadalmi feszültségek elvezethetnek a földi élet végéhez.
Ezeknek a vízióknak a mozgatórugója ismeretlen. Lehetséges, hogy ez a világvége-hangulat egy másfajta magatartást hivatott kikényszeríteni azokból, akiket már csak a vég és a végső pusztulástól való félelem sarkallhat cselekvésre.
Elérkeztünk egy olyan korba, amikor az önmagát sokáig tartó – s ma már tarthatatlannak tűnő optimista - közgazdasági eszmény, a végtelen fejlődés illúziója kénytelen átadni helyét a fenntartható fejlődés illúziójának. Az idő linearitásához társul a fejlődés mítosza. Amennyiben az életfeltételek változása, egyre nagyobb távolságok egyre könnyebb legyőzése, a létfenntartás kényelmesebbé tétele, a szórakozás globalizálódása fejlődést jelent, úgy, igen, létezik. De mi van, ha csak változik és ebben a változásban a technicizált emberiség egyre kevésbé tudja ellátni emberi tevékenységét, a környezetéért való felelősséget, az emberbaráti viszonyulást, önmaga létének értelmezését? Azt, hogy különös helye és helyzete van ebben a teremtettségben, amelyért felelősséggel tartozik. Nem lehetetlen, hogy ezek a sötét víziók, amelyek vagy világvége hangulatban vagy katasztrófákat vizionáló tudományos prognózisokban látnak napvilágot, épp erről a felelősségről üzennek.
De van valami ezekben a látomásokban, amely tudattalanul is nagyon bibliai, s ilyen módon semmi újdonságot nem tartalmaz. A világ a vég felé tart. Ez nem pusztulás, romlás, hanem beteljesedés. Az Teremtő akaratának beteljesedése. Összeér tehát az öröktől fogva létező üzenet és a tudományosan felvázolt jövőkép. Az egyik az emberben az örök készenlétet kellene, hogy inspirálja, a másik a jövő iránti felelősséget. Az egyik a lélek és annak igénye, a másik a szellem és a test és annak kibontakozása.
Nem ellentétről van tehát szó, hanem feszültségről: a jelen és a jövő, a látható és láthatatlan között.
Ennek feloldása még várat magára. Pedig szükséges, mert az lesz majd a félelmekből való szabadulás kiútja.