Igazságtalannak tartom, hogy a civil szervezetek más elbírálás alá esnek, mint például az egyházak. Tehát a kivételezést nem tartom helyesnek, de azt sem, hogy az egyházak az államtól átvállalt feladataikban alul legyenek támogatva. Fontos megjegyeznem: az egyházaknak nem kellene beférkőzniük olyan ügyekbe, amelyekben az állam volna hivatott általános és alapvető szolgáltatást biztosítani a sokszínű társadalom számára. Ilyen a közoktatás, az egészségügy, a szociális ellátás. Mi nem is ezt tesszük: kizárólag a mélyszegénységben élőknek mozgósítjuk nemcsak az államtól kapott pénzeket vagy az egyház saját bevételeit, hanem kapcsolataink révén a külföldi támogatók adományait is. Úgy vélem, ebben nyugodtan szerepet vállalhatna bármelyik egyház.
Nem ismerem személyesen Iványi Gábort. Hallani mégis sokat hallottam róla. Nem akkor, amikor megindította mélyszegény misszióit – sajnálom, hogy máig nem ismerem mélyrehatóan ezirányú karitatív tevékenységét -, hanem akkor hallottam róla és egyre gyakrabban, amikor a magyar politikai küzdelmek frontvonalába került a magyar liberális párt képviselőjeként. Ezt a pártot a magyar választók a politikai temetőbe küldték. Azok, akik részesei voltak ennek a formációnak, maguk is osztoztak ennek sorsában. A történet lehetne ennyi is: barátom, szolgául szegődtél egy politikai irányzatnak, osztozni kell annak sorsában is. Csakhogy Iványi Gábor esetében egy lelkészről van szó. És nem akármilyenről. Életrajzában a wikipédia részletesen beszámol vallási irányultságáról, a közösséghez, saját közösségéhez való viszonyáról, később pedig a hatalomhoz való viszonyáról.
És mikor most róla beszélek, igazán nem róla szeretnék beszélni, hanem arról a magatartásról, amelyik a hatalom birtokában nem egészen ugyanazt az értéket vallja és vállalja, mint azon kívül.
Sokszor gondolkodom, hogy mit mondana Jézus? Mit mondana Jézus arra, amikor az egyházakat (teológiai értelemben: Isten földi anyaszentegyházát, a hívők közösségét, legalábbis annak döntő többségét) a hatalom birtokosai, akiknek képviselőjeként, az adófizetők pénzét havi apanázsként, bizottsági hely jutalékaival kiegészítésként felvéve emberek a szegénységről nemcsak prédikáltak, hanem részt is vállaltak benne. Nem tudom, igaz-e, de a „jereváni rádió” jelentése szerint egykoron Iványi Gábor a jelenlegi politikai elit, az akkori liberális ifjúság nem kevés tagjára jelentős befolyással bírt. Gyermekeiket megkeresztelte, őket a hit édes mézével etetgette. A hatalom helyzetében jó volt a hatalom részének lenni. A hatalom részeként a többségre befolyással bírni.
S ha már szolgálat és érték, vajon tudja-e a hatalom birtokában és anyagi támogatásában részesülő, hogy milyen, amikor valaki soha nem is álmodhat erről. Akinek szolgálata egy elveszett kisfaluban nem más, mint belehalás a létbe másokkal, a bűnösökkel együtt. Mi van, ha valaki beleőrül, öngyilkos lesz, mert szolgálata kríziseinek kiáltásai nemhogy Brüsszelig vagy a nemzeti kormány legmagasabb fórumaiig, hanem a legközelebbi polgármesteri hivatalig sem hallatszik el?
Nagyon mélyre hajolva és pirulva vetem fel ezeket a kérdéseket, csak valahogy mégis mélyen érint a hatalmat soha nem kóstolók kiszolgáltatottságára való retorikai rájátszás úgy, hogy valaki en bloc benyomja a történelmi egyházakat a „nyomuló kategóriába”, mikor azoknak lelkészei többnyire a szent szolgálatának kényszerét cipelik egy életen át. Nem tudom, hogy a parlament sorában ülő lelkészek bármelyike ismerte-e valaha azt az érzést, hogy milyen, ha gond a gyereknek ruhát venni?
Nem vitatom Iványi Gábor jogait. Az általa képviselt egyház karitatív tevékenységét. Az áldás pedig feltehetően sokszoros azon. De miért kellene ehhez az állam, meg az elismerés? Nem attól egyház valaki, hogy földi hatalom legitimálja vagy sem, hanem attól, hogy hisz nemcsak önmaga küldetésében, hanem az üdvösség eszközeként tekint magára. Egyetlen lehetősége az igehirdetés. Ebből és ezáltal kell felépítenie és fenntartania önmagát. A ma irigyelt történelmi protestáns egyházakat (református, evangélikus) állami segédlettel kettőszázötven éven át próbálták megfojtani. Kiállták az idő próbáját. Lehet, hogy épp ez kellett a fennmaradásukhoz. A próbatétel, hogy mozgósítani tudják és akarják belső erőforrásaikat. Ez pedig nem volt más, mint a megismert evangéliumi erő. Az Ige megtartó hatalma.
Hozzászólások