Tehát a két, magát jobboldalinak mondó párt támogatottsága 2012-ben együtt megközelítette a 70 százalékot, a Jobbik 2008 óta főleg a Fidesz táborából hasított ki egy nagyobb szeletet, s bár 2013-ra megint fordult a helyzet, a Jobbik továbbra sem áll rosszul. Reiner szerint tagadhatatlan, hogy a pártot választani tudó fiatalok 10-13 éve jobbra húznak, ami azzal is magyarázható, hogy a jobboldali családokban könnyebben is „öröklődik át” a politikai meggyőződés.
A Tárki legújabb felmérése, amelyben korosztályos bontásban is vizsgálta a politikai elköteleződést, megerősítette azt az évek óta tartó folyamatot, miszerint a magyar fiatalok 70 százaléka jobboldali kötődésű. Ez az adat a korfán különböző módon szánkázik a jobbközép és a radikális jobboldal között, ám az érdekesség mégsem e két adat vonatkozásában feltűnő, hanem a baloldal markáns meghatározó ereje, az MSZP és a Jobbik vonatkozásában, ahol a korfa leképeződése ellentétes irányt mutat, azaz a hatvan fölöttiek azonos arányban szimpatizálnak a baloldallal, mint a 27 év alattiak a radikális jobboldallal. E kettő között a legnagyobb támogatottságot a jobbközép vezető erejének számító Fidesz tudhatja magáénak.
Az adatok egyértelműségei további kérdéseket is felvetnek, amelyek nemcsak érdekessé teszik a magyar társadalom gondolati metamorfózisát az elmúlt negyedszázadban, hanem áttételesen reflektálnak azokra a történésekre is, amelyek politikai és társadalmi szinten mögöttünk vannak a rendszerváltást követő időben.A rendszerváltást követően egy hagyományában vegyes nagy, és két, nevében legalábbis a második világháború előttre visszanyúló, a keresztény és kisgazda hagyományokat felvállaló kispárt koalíciója alkotta a kormánytöbbséget, akiknek nem volt ereje keresztülvinni a rendszerváltásnak azt a minimum igazságérzetét, amely a magyar társadalomban elindíthatott volna valamilyen szintű megtisztulást és ez által cezúrát vonhatott volna a diktatúrát követő idők utánra. Az első időszak illúzióját gyorsan felváltotta az akkor már a magyar társadalomban mélyen gyökerező, a Kádár érából öröklődő mentalitás folytonossága, a kis érdekérvényesülések lehetősége, az uram-bátyám rendszer kapcsolati tőkéjének felelevenedése, amely mellé társult az önmagát politikai elitnek kinevezett többnyire baloldali (olykor liberálisnak nevezett, lukácsista indíttatású) értelmiség társadalom-értelmezés monopolizálásának kísérlete. Ennek hátterét a kétezres évekig gyakorlatilag a kizárólagosan balliberális kézben lévő közmédia jelentette. Ennek a helyzetnek szerény megtörési kísérletei zátonyra futottak, a magyar jobboldali sajtó megteremtődése és kiépülése az első Fidesz kormány bukását követő időre tehető. Ezeknek az ismert tényeknek felidézése azért ildomos, mert innen válik érthetővé (avagy talányossá), hogy a baloldali monopolmédia megroppanása után nem egész másfél évtizeddel miként veszítette el a baloldal hitelét a fiatal választók körében. Ennél talán csak az érdekesebb, hogy a liberális oldal hogyan tudta hiteltelenné tenni nemcsak az ezt képviselő pártot, hanem magát az értékrendet is.
De fordítsuk meg a történetet és kérdezzünk rá arra, hogy mitől lett vonzóvá a magyar jobboldal a fiatalság számára? Illetve, hogy mit jelent ez a jobboldaliság?
A jobboldal felívelésében nem kevés érdeme van a liberális béklyóba szorított baloldalnak. Annak lett áldozata, amitől legitimációját remélte. Szellemtörténetileg a legnagyobb jótéteményt a jobboldal számára épp a múlttal való szembenézés igényének negligálása jelentette. A liberális baloldali holdudvar nem számolt azzal a hagyománnyal, amelyet nem a hivatalos történetszemlélet és iskolai oktatás, hanem a családi és kisközösségi hagyományozódás jelentett. Olyan történetek éltek tovább, amelyekről a hivatalos történetírás csak negatív jelzős szerkezetekben beszélt, miközben ezek családoknak, közösségeknek a lefojtott (igazság)érzései voltak. A kibeszélésnek irányított stigmatizálása, illetve a politikai közbeszéd témáinak monopolizálása vezetett ahhoz, hogy a monopolizáltságot magát tették kérdéssé azok, akiknek meghatározottsága immár nem volt terhelt a korábbi generációk ideológiájával vagy érdekhálózatával. Vagyis meg akarták tudni a személyes –nagyszülők, szülők nemzedéke által mesélt, netán csendben képviselt érték és a – hallgatás, elhallgatás feszültségének mibenlétét. Ez óhatatlanul átlökte őket a jobboldalra. Ugyanakkor a szellemi középnek vélt értékrend, ahová igyekeztek, szintén foglalt volt, ráadásul azok által, akik nem tudtak érvényeset mondani az új társadalomértelmezésben, legfeljebb annyit, hogy szélsőségesek azok, akik másként mernek gondolkodni. Az áttörést az hozta, amikor csoportok tömegesen vállalták azoknak a kérdéseknek a képviseletét, amelyek a magyar társadalom immár nemcsak a múltban, hanem jelenben történő kérdései is voltak. Ilyenek voltak: a múlttal való szembenézésnek igénye, a múltban előjogokat élvező emberek átlagon felüli juttatásainak kérdése, a cigánykérdés, a két háború közötti közélet személyiségeinek megítélése. Egy másik csapáson indul meg a hagyomány és a hagyományhoz való viszony kérdésének felvetése. Az alkotmányjogi viták felvetik nemcsak a történelmi magyar alkotmányhoz való hozzáállás kérdését, hanem az alkotmányos alapértékekben a jelképek, ünnepek, szimbolikus terek, sőt a mindezeket ünnepivé tevő szakralitás létjogosultságát. Ezen a ponton azonban meglehetősen szórt a magyar jobboldal. Ugyanis az ebben megjelenő identitás, illetve identitásképző erő abban egységes, hogy semmilyen formában nem vállal közösséget a baloldali diktatúra, illetve szellemiség örökségével, de eredőjét az ősmagyar sámánizmustól az Árpád-házi szenteken át, a két háború közötti állami celebrizmusig meríti. Ez utóbbi érezhetővé válása viszont korántsem tudja maga mellé állítani a jobboldalt, e kényszer-szimbolizmusok kimondottan idegenek azoknak, akiknek semmilyen kapcsolatuk nincs és nem is volt a szakralitásnak, ezeknek a formáival.
Ha a legutóbbi népszámlálás adatait a politikai szimpátiákkal vetjük össze, biztosan állíthatjuk, hogy a jobboldaliság már korántsem jelent keresztyén konzervativizmust. Ugyanakkor a hagyományhoz való viszonyulás érintkezési pontokat kínál a liberalizmusba csömörlött új generációnak a keresztyénség, történelmi egyházak újfajta viszonyulásában. Az új igény, új kihívásokkal szembesít, ugyanakkor új lehetőségeket is kínál, ha a virtuális világból élő közösségbe, a hagyományba való tagolódási igényből a keresztyén örökségbe és megújulási igénybe lehetne bevonni a ma magyar ifjúságát.
Hozzászólások