Kitessékelték egy család tagjait a párizsi Musée d'Orsay-ból (Orsay Múzeum), miután a látogatók panaszt tettek a szagukra - közölte a társadalmi kirekesztés ellen küzdő ATD-Quart Monde elnevezésű civil csoport, amely a múzeumlátogatást szervezte. Az eset a hét végén történt. Az egyesület egyik önkéntese által kísért három személy - egy házaspár és 12 éves gyermekük - a Vincent Van Gogh művészetének szentelt teremben tartózkodott, amikor a múzeum alkalmazottai arra kérték őket, hogy hagyják el a helyiséget.
"Azt mondták nekik, hogy a szaguk zavarja a többi látogatót" - erősítette meg a Le Figaro című napilap értesülését Typhaine Cornacchiari, a civil szervezet kommunikációs felelőse.
Képzeljük csak el, elmegy az ember a múzeumba, megváltja a belépőjét, majd letörli a cipőjét, ruháját leadja a ruhatárban és elindul magába szívni a kultúrát. De előtte még egy apró rúzsozás az ajkakon, leheletnyi parfüm a fül mögé, vagy éppen mozdulatnyi igazítás a nyakkendőn. Az emberiség nagyjainak kultúrkincsei között bóklászva, talán épp Gachet kisasszonyt a kertjében merengve nézi. Nézi és elbűvöli a fiatalos 
szépség, a kert színpompája. És egyszer csak azon kapja magát, hogy részese lesz az idő visszafelé forgó kerekének. Az eszelős festő prédikátor idejének proletár kunyhóvalóságában áll. És szívja magába immár nemcsak a kultúrát, hanem az egyre inkább orrfacsaró légköblitereket, amilyent nem szagolt sem Provance, sem Párizs. De szagol ő és a kultúrára éhes tömeg ugyancsak ott ődöngő része. Mert mindenkinek joga van a széphez ugyanúgy, mint a szaghoz. Az előbbi kissé nehezebben megfizethető, az utóbbi viszont nehezebben elviselhető. Ez utóbbi csak annak, aki nem forrása annak. Szóval nyakig állni a bűzben és közben kultúrszomjat oltani, meglehetős kihívása az életnek.
De nem kisebb az sem, ha már meglenne annak forrása, mondjuk egy a vízzel piszkosfredi viszonyban lévő család jelenlétében, akiket utoljára, ha nem is a keresztvíz érintett tisztulás gyanánt, de mindenképp a legutóbbi kiadós eső ért a bőr mélységéig. A mosóporgyártók éves nyereségéhez szintén nem sokat tettek hozzá és a híres francia szépségipar legújabb illatkollekció kínálata sem hagyott nyomot rajtuk. És ott, abban a pillanatban nincs az a tömeges parfümdömping, ami ellensúlyozhatná az áradó bűzt, amely étvágyat és kultúravágyat forgat egybe a gyomorba, amiből meg kikívánkozna az, ami addig oda bekívánkozott. Szóval meg kellene oldani a helyzetet, amelynek legideálisabb kifutási lehetősége lenne: a bűz okának megszüntetése. Csakhogy! Mindenkinek joga van a kultúrához. A bűzölgőknek is. Demokrácia van és toleranciaigény. És sok jogvédő szervezet. Érdemes észben tartani: a Nagy Testvér – FranceTASZ(?) - mindent tud. Civil kísérőket is ad. És patikamérlegre tétetik a személyes szabadság érvényesülése. A köz javainak egyenlő birtoklása. A művelődéshez való egyenlő hozzáférés.
A jó öreg Julius Caesar is megmondta: a pénznek nincsen szaga. A bűznek meg joga. Legalábbis nem mondta ki eddig egyetlen uniós instancia sem.
Nem könnyű kiigazodni ebben a világban, ahol a tolerancia az évszázados együttélési normák felforgatásával társult. Valamikor a közösségi normákhoz igazították az egyének az életvitelüket, szokásrendszerüket, emberi viszonyulásaikat. Ma néhány jogvédő szervezet jogértelmezéséhez kell igazítani egész társadalmi elvárásokat.
A közösségi erő kohéziót jelentett. A kirekesztés pedig értékelvűséget.
Kultúrkörnyezethez kulturált viselkedés és megjelenés illett és kellett. Ez mindenki számára érvényes és elfogadott volt. Mint az egyszeregy. Belépés előtt. Egy idő óta jól belelépett valami újba az úgynevezett modern társadalom. Hogy merre tart, még nem tudjuk. De egyre inkább úgy látszik, ahogyan egyes vidékeken mondják: elfelé a klasszikus európai kultúrától.
Post scriptum: Nem is merem megkísérelni, mi lett volna a média visszhangja, ha egy ilyen eset nem a párizsi Musée d'Orsay-ban, hanem egy keresztény templomban történt volna?
Hozzászólások