A baloldal gyulai megmozdulásán Szanyi Tibor az Indexvideónak nyilatkozva azzal tréfálkozott, hogy románul fogja köszönteni a békemenet résztvevőit, mert szerinte sokan onnan érkeztek.
Menetel az ország: keletről nyugatra, nyugatról keletre, a szélekről a centrumba, a fővárosból vidékre. Mindenki menetel. Éhségében, békéjében. Menetel két politikai oldal egymás ellenében és ezeknek a meneteléseknek a médiadübörgése elhallatszik minden szegletébe az országnak és azt a látszatot kelti, mintha itt nagy tömegek vonulnának ide-oda. Pedig nem. A csendes többség otthon van: dolgozik, viszi-hozza gyerekeit az iskolából, óvodából, bevásárol, főz, takarít, olvas, chatül vagy épp egy pohár jó bor mellett az élet emberibb oldaláról beszélget barátaival. Netán egy jó könyvet olvas és osztja meg annak élményeit. Vagy éppen hóolvadásos sárban dagonyázik a természetben, e télutóban.
Szóval ebben az országban vannak normális dolgok. Mint a szomszéd országokban is. De valamiért erre nem vagyunk fogékonyak. Itt olyan felfokozott állapot van, hogy a normalitás már nem számít. Sőt csak a botrányszag üti meg a média ingerküszöbét is azon a szinten, amellyel be lehet kerülni a hírekbe. Itt egy olyan öngerjesztő folyamatnak vagyunk a tanúi, amely nyugodtan nevezhető hisztériának. Csak az a baj, hogy ez lett a dolgok megközelítésének alapvető módja. Aki nem hiszterizál a politikában, nehezen érvényesül. Aki nem hiszterizál az élelmezés kultúrában, az nem tud eladni terméket. Aki nem hiszterizál az egészséges életvitel égisze alatt, nem tud eladni vitaminokat, zsírégetőket, lúgtalanítókat.
Itt lelki polgárháború folyik. Pedig mindenki elkötelezett a szavak szintjén, hogy azért szeretne helyzetbe kerülni, mert árkot akar temetni. Érzelmi aknavetővel. Itt az az érzése az embernek, hogy a kétszerkettő néha négy alá vagy fölé vihető politikai meggyőződéstől függően. Akár egyidejűleg is.
Nem tudom, hogy hol kellene elkezdeni. Talán néhány alapvető dologban ki lehetne egyezni. De még ez sem a megoldás. Belül kellene elkezdeni a változást. Megkísérelni a lehetetlent – a lélek belső békéjét megteremteni. Akarni, kísérletezni. Olyan közösségeket megtalálni, létrehozni, amelyek ennek a látható hisztériának a semlegesítői.
Az egyházak ott vannak, ahol társadalmi elfogadottságukban. De feladatuk újra és újra megkísérelni a megbékéltetés szolgálatát. A lehetetlen lehetségessé válásának lehetősége nem az egyházban, hanem annak urában Jézus Krisztusban adott, aki nemcsak az egyháznak, hanem a világnak is ura.
Ebben a hiszterizált állapotban, amiben a magyar társdalom most leledzik, az egyház egyet biztosan kínálhat: közös teret, közös éneklést, közös imádságot a tér két oldalán állóknak. Nem kevés ez.
Naivitás. Elfogadom.
Bolondság. Azt is tudom.
Lehetetlen. Még. De ettől szép.
Az egyház lényege van benne. Mert Krisztus, „Ő a mi békességünk, ki eggyé tette mind a két nemzetséget, és lerontotta közbevetett választófalat” (Ef. 2,15).
Arra a fajta humoros (provokatív?) felvetésre pedig, miszerint az erdélyi magyarokat románul kellene köszönteni, ad absurdum körbefutva a határ mentén, máshonnan valókat szerbül, horvátul, szlovénül, németül, szlovákul, ukránul pedig egy érvényes válasz adható: meg kellene hívni határon túlra és elmesélni szeretettel közösségi történeteket, családtörténeteket az ilyen embereknek, ad absurdum másodszor: egy egyházi közösségi térben, ad absurdum harmadszor: magyarul.
Hozzászólások