El tudod képzelni, hogy történik valami, és te újra a református egyházhoz akarsz tartozni?
Nem tudom elképzelni, ebben a formájában nem tudom elfogadni. Ahhoz hinni kéne a papoknak – nem a politikusokban, hanem Istenben – és azzal párhuzamosan bízni is.
Nem tudom elképzelni, hogy ne tartozzak a református egyházhoz. Örökségem, ugyanakkor személyes döntésem ez. Pedig lehetett volna más is. Középiskolában a filozófia tanárom kedvence voltam, aki egyben a történelmet is tanította. Ezeken az órákon – mi ketten - nem a tananyagról, hanem a politikai oldalak hitelességéről és benne a politikai pluralizmusról vitatkoztunk (1983-84-ben!!!), tisztességére legyen mondva egykori tanáromnak, aki nem mellesleg iskolaigazgató is volt egy személyben, hogy soha „nem dobott fel”, pedig felesége volt az iskola párttitkára. Sőt jelest adott, igaz sok propaganda füzetet is mellé, amit meg kellett tanulnom, - egyet ezek közül ma is őrzök -, hátha mégiscsak eltéríthető lennék a „társadalomellenességtől”. Istennek van humora: fia, aki az ún. rendszerváltás után cseperedett, teológiára felvételizett és református lelkész lett.
Jó emlékezetű biológia tanárom, - akiről később tudtam meg, hogy édesapja református lelkész volt –, szintén látott fantáziát bennem, sokáig nem tudtam, miért van nekem jelesem biológiából, mígnem egy –főkorifeus csemete - osztálytársammal magához hívatott, majd visszamarasztalva négyszemközt mondta: fiam, egyedül érted garantálok, hogy bejutsz az orvosi egyetemre. Én pedig a társadalom gyaurja, elmentem teológiára.
Örökségem a református voltom. Adatott. Nemcsak szüleim, felmenőim mind kálvinisták voltak abban a kis faluban, amelyet az 1568-as fejedelmi összeírás először említ két jobbágyportával. Nincs tehát mivel dicsekednem. Bele születtem valamibe. Természetes volt az ünnep, a hétköznapok és vasárnapok váltakozása, amiként az is, hogy ezeket éppen a harangszó jelzi. Természetes volt, hogy édesanyám csengő hangján a hétköznapi munka közben felcsendült, „Kövesd a Jézust, kövesd még ma, /Halld, miként hangzik hívó szava…” ahogyan a „Madárka, madárka, csácsogó madárka” keserve is. Mellette Rákóczi, Nagymajtény, Doberdó, Ferencjóska és a „Tehozzád teljes szívből kiáltok Úristen”…No meg, „Egyedüli reményem, ó Isten csak te vagy”. Nem tudom leírni ennek erejét, ahogy énekelte a család talán egy hétfő nyári délutánon a letámasztott villák és gereblyék társaságában. Az utcáról fordultak vissza, mikor gyalogoltam szembe velük a sikeres egyetemi felvételi hírével. Talán édesapám hiányzott, aki épp akkor az áldomáshoz való bort hozta a hűvös pincéből. De a nyári délutáni átforrósodott kő melege ma is emlékezetes. És a szeretet, az együttlét.
Akkor én nem tudtam sokat az egyházról. Csak szerettem. A miénk volt, pontosabban mi voltunk benne teljes életünkkel. Ez határozta meg hétköznapok és ünnepnapok váltakozását. Nem a naptár piros betűje, hanem a harangszó. Az Isten által megtört idő. Az örökkévalóság vágya.
Aztán megismertem belülről az egyházat. Oda lett a romantika, egy rövid időre a tudás megingatta a naivitást, de sohasem a hitet. Megtudtam, hogy mint mindenhol itt is vannak bennfentesek, jól értesültek, kapcsolattal rendelkezők. De láttam a hűségeseket. Incze Zolti bácsit vállára omló ősz hajával, aki tizedére fogyott híveinek vasárnapra a régi retorika szabályai szerint hét közben hangosan tanulta a prédikációt a templomi padsorok között. Pedig parasztok voltak azok, cserzett bőrű kétkezi munkásemberek. De nem nézte le őket. Hétköznapjait gumicsizmában rótta a sáros úton, hogy 15 kilométerről hozza mozdulni alig tudó öregjeinek átalvetőben a kenyeret a legközelebbi városból. Merthogy már busz se járt be a faluba. Aztán Tóth János bácsi, akinél minden Újkenyér ünnepén szolgálhattam teológusként megkapva az aznapi perselypénzt segítségül az új tanévre. Mikor eltiltották a prédikálástól rendszerellenes magatartása miatt, hívei nem kértek helyettest. Egy nagy Majak magnóról hallgatták némán a hétközben felmondott prédikációt. A liturgiát a kántor végezte, Tóth János tiszteletes úr ült hívei között és hallgatta önmagát az úrasztalán lévő készülékről a templomi csendben. Ez is az egyház volt. Úrvacsorakor némán állt és hívei vették kezéből az Úr Jézus megtöretett testét és kiontatott vérét. Nem dadogott, kántáló nyelvtani hibáit nyelvébe harapta. És mindenki tudta ott fehér falak között, hogy Isten áll a némaságban. A Seregek Ura, Jahve Cöbáót a megtépázott istennépével és meghurcoltatott prédikátoraival közösséget vállal.
A rendszerváltás hajnalán megkerestek egy rádiós ajánlattal. Akkor még hiány volt az artikulálni tudó emberekből. Egy napot kértem és végig gondoltam indulásomat, vállalásomat. Fehér falú, csillagtornyos templomok vonultak előttem, arcok, és döntöttem még aznap. Dadogni fogok népemnek jól vagy rosszul, de míg Isten engedi. Református lelkipásztorként.
Hozzászólások