Négyszáz éves a dunántúli reformátusság

Átmeneti szálláshelyem felé menet, egy telefonbeszélgetés után csak erősödött bennem az érzés: semmilyen ünnepség volt, semmilyen istentisztelet. Pártgyűlésnek is silány, unalomig szokásos ceremónia elemekkel és emberekkel. Tegnap este mikor válogatni kellett volna ehhez a poszthoz nehány fényképet, akkor döbbentem rá, hogy a fotók zöme tulajdonképpen karikatúrája az ünnepségnek, érzelmetlen, unatkozó, „csak már túl legyünk rajta”-arcú papság, hívek és kiváncsiskodók, mintegy tükrözve az igehirdetés és az egyéb beszédek felejthetőségét. Csak két momentum és csak az ünnepség végéről. „Adakozzanak a hívők, hogy legyen miből állni a költségeket” – így a házigazda lelkész. Nem Isten dicsőségére, nem, Isten kizárva. Igen, valakinek állni kell a cechet. Aztán, hol voltak a püspökök, az ilyen-olyan, innen-onnan jött főtiszteletűek és nagytiszteletűek és egyéb notabilitások a szeretetvendégségről? A közös agapéról? Elvonultak, külön váltak útjaik a testvérektől, a pórtól, ők külön hűsültek valamelyik vendéglő zárt ajtói mögött.
Hogy valami hiányzott? Igen, Valaki. A Szentlélek.
A tegnapi nap nagy élménye, legalábbis számomra, Mátyás Lajos Istentisztelet-ecsettel című könyve, a 351 dunántúli református templom akvarellje nemcsak lelkiszemet gyönyörködtető, hanem kordokumentum is.
(A Generális Konvent élő adásaiba belehallgattam, na aztán, az volt még a nagy semmi.)

Sajnálva a csalódottakat, és segítve a következő ünnepség szervezőit, gondolkodjunk azon, mit kellene másképp csinálni a legközelebb. Mert nem az a lényeg, hogy emlékezés legyen az életünkben, hanem az, hogy élet legyen az emlékezésünkben.

Már abban is nagy "hiányt" érzékeltem,hogy amikor a menetben jóval korábban az énekek rendjét is meghatározták,egy hirtelen pillanatban egyes lelkészek úgy döntöttek,"kiszakadnak" és más éneket kezdtek énekelni. Ezzel nem is lenne baj,de ha már ilyen kisebb dologban sem jutnak egyességre,mi lesz később? ... Még csupán teológus vagyok és ráadásul tiszántúli is,de pápai tanulmányaim miatt félig dunántúlinak érzem magam. Hogy épp a Lélek hiányzott? ... Régen rossz,ha teli torokból énekeljük: "Isten élő Lelke jöjj..." de közben magunk sem hisszük el vagy vesszük észre,hogy már ITT van! Csak tán épp az emberi lélek borít rá leplet...

A ceremónia valóban szokványos volt, néhol száraz, gyűljünk össze-hallgassunk beszédeket-és menjünk haza típusú.

Hozzám mégis közelebb állt, mint tavaly ősszel a pápai, szintén televízió által közvetített reformáció ünnepi istentisztelet, ahol kissé keszekuszaságban végül is sikerült szinte tökéletesen összeállítanunk egy katolikus mise liturgiáját és látszatát. Aki azért nézte meg ezt, hogy lássa, kik a reformátusok, semmi egyedit nem láthatott.

Összességében a körmendi ünnep felemelő élmény volt. Aki megnézte a közvetítést, vagy visszanézi, és arra kíváncsi, kik a dunántúli reformátusok, valamivel mégis többet kap. Én ebben a viszonyításban nézem a történteket.

Értem Jakab Bálintot, én is érzem, hogy valami hiányzott, abban biztos vagyok - és egyet értek az előttem szólóval -, hogy nem a Lélek.

Kívánom azért, hogy ettől függetlenül tudjuk a jubileumi év hátralévő részében igenis kihúzni magunkat, és büszkén gondolni dunántúli reformátusságunkra (táplálkozzék is bármilyen gyökerekből).

Szeretett testvéreim, bocskai kocogányos papocskáim, fotóska, szenvelgők és nyavalgók, változó időben és hőségben, talpig nehéz hűségben és hőségben változatlan az üzenet: a reménységben örvendezzetek, a nyomorúságban legyetek kitartók, az imádkozásban állhatatosak. Örvendezzetek a tegnapi napnak is szeretteim, örvendezzetek, hiszen az Úr volt olyan kegyes hozzátok, hogy a hatalom szerelmesei közt is felmutatta a szeretet hatalmát. Ismételten és sokadjára. Örvendezzetek, hiszen az Úr kegyelméből gyűltetek egybe akárhányan, s a szíveknek öröméből és örömére zúgott a tebbenedbíztunk. Talán. Olyan volt a szervezés, a sertepertélés, a firgés-forgás, a tolongás, ama végtájékok nyalása amilyen s amekkora, ez most ilyenre sikeredett, na és akkor, de ti adjatok hálát az Úrnak, hogy az Őrségben reformátusként őrt állhattok hitetekért. Imádkozzatok szüntelen, szeretett testvéreim az Úrban és a hitben, hogy vélt vagy valós nyomorúságotokban továbbra is kitartók legyetek. Püspökök jönnek-mennek, esperecskék eprészhetnek, akár a szerek végén is kvartekázhatnak külön-külön, de ti ne feledjétek: nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené, mert mitek van, amit nem Tőle kaptatok?! Még a tegnapi napot is. Annak minden nyavalyájával és örömével. És a holnapit is. Bizony.

Ölel benneteket a közeli távolból, jeremiás, a helvét hitvallású trappista szerzetes

(Most még hadd szólaljak meg "lelkészként" - úgy sem sokszor fogok többé ilyet tenni) és hadd folytassam kedves Trappista, Parmezán és Pálpusztai Testvérem (szagait) szavait - bocsánat, alighanem a nagy hőség miatt asszociálhattam félre, mint afféle aszociális...- azzal, hogy egy ilyen rend-ezvény másféle benyomást szokott kelteni a papocskákban, és másféle maradandó (belsérelmi?) nyomokat hagy a gyülekezetitagocskákban, érdeklődőcskékben.
Néhány éves nyögvenyelős gyakorlat eredményeként tudom mondani: a papi körökben mozgó emberkék megszokják a "desszertet" (ugye megvan a vonatkozó rendőrvicc?) és szemrebbenén nélkül rágcsálják akármeddig. Immunitással bírnak.
Ez az (ön)védelem csak hosszas gyakorlás árán épül ki a palástnemviselő egyedek körében - sokszor az a gyanúnk, azért is, mert másfajta az önérzetük, a látásmódjuk, az elvárásaik köre.
Mindezt természetesen NEM a konkrét eseményről (amelyen nem vettem volt részt), hanem általában egyházi életünk hasonló eseményeiről próbálom sommásnak szánt megállapításként kinyögni.
Ha a világi életben találkoznak különböző kultúrák, össze-nem-illésükön csodálkozunk olykor, de viszonylag könnyen kezelhető ténnyé válik (bizonyos körökben persze nem...) Ha az egyházi életben találkozunk egymással, értetlenül csodálkozunk a legtöbbször afölött, hogy milyen nehéz az összepászolás: pedig itt is csak különböző kultúrák találkoztak - amelyekről azt hittük, ugyanazok.

Mielőtt egyetlen kritikus szót szólnék, meg kell említeni "kezdetet". Ugyan sertepertélés közben kevéssé volt lehetőségem az igehirdetésre figyelni, de annyi azért megmaradt, hogy ha a kezdő pillanat el van tévesztve, nehéz belőle összerakni valami épkézláb gondolatot, összképet.

A kezdő pillanat pedig úgy áll, hogy istentiszteleten voltunk. Bármi is történt, erről nem szabad megfeledkezni. Aki úgy érezte, hogy vele nem volt ott a Szentlélek, az ne a többiekre mutogasson, hanem kérdezze meg a vele nem jelenlévő... (ez itt egy rossz tanácsnak tűnik, megpróbálom még egyszer...) Aki úgy érezte, hogy vele nem volt ott a Szentlélek, az kérjen magának most. Aki úgy érezte, hogy valaki mással nem volt ott, mert ilyen képességekkel van felruházva, hogy ezt könnyedén eldönti másokról, az pedig annak a másiknak kérjen.

Azután, ha már mind helyben vagyunk önmagunkkal, akkor kellő elcsendesedés után vállalkozhatunk arra, hogy a Szentlélek további segítségülhívásával magyarázzuk a történteket.

A tegnapi nap hemzseg az Üzenetektől!!! A szokatlanul nagy hőség is egy ilyen üzenet.

Sokszor volt az az érzésem, hogy NEM EZEK VAGYUNK! Bár, ezek is vagyunk. Egyszerre él bennünk a múlt és a jelen. Furcsa, hátborzongató érzés kerülgetett, ahogy néztem a bevonulókat. A "csak jól értsék" érzése. Történelem a történelmiben... Nem mindegy, hogy bennünk él a múlt, vagy mi élünk a múltban... Csak nehogy valaki, másra gondoljon...

Félretettem az aggodalmaimat. Istentisztelet közben úgysem illendő aggodalmaskodni, és gyönyörködtem benne...

Van miért hálát adnunk!

Azután... lehet-e úgy beszélni erről a napról, hogy meg ne említsem: "Mint a szép híves patakra"...? Meleg volt. A meleg meghatározta az eseményeket. Akárhogy nézzük, az Úristen követelte magának a kezdő és a végső szót is. Ha másképp nem, akkor az elviselhetetlen meleggel, amivel dacoltak lelkészeink, és kabátban-palástban szálltak szembe a... józan ésszel... Bocsánatot kérek az őszinteségért, de én nem élveztem a szenvedésüket. Bármilyen nemes cél érdekében is tették. Volt, aki azért nem ivott vizet, hogy nekünk, nézőknek, olyan lelkészformán nézzen ki, ne olvadjon rá a sok fekete. Ők azt mondják, megérte az áldozatot. Azt mondják, hát hiszen, egy lelkész ezt már megszokta: minden temetésre így kell öltöznie, ugyanebben az időben. Egy valamirevaló lelkész nem panaszkodik. Hát akkor majd panaszkodom helyettük én, és észreveszem, hogy milyen bátortalanul, félénken ment oda valaki először hozzájuk egy üveg ásványvízzel, hogy a tisztelt nagytiszteletű úr is szokott-e inni, vagy ő annyira szent, hogy 40 napig is bírná folyadék és táplálék nélkül...?

Vajon, hányszor megyünk oda hozzájuk a hétköznapokban, és hányszor tudjuk átnyújtani nekik azt a "pohár vizet", amikor szükségük lenne rá? És hányszor akadályozza meg az ő büszkeségük, az "én mindent kibírok a hivatásomért és Istenért" hozzáállás, hogy elfogadják az egyszeri ember segítségét?

...

Nem ilyenek vagyunk. Valóban nem...

Mi történt velünk, hogy erre az egy napra mégis ilyen szerepbe kényszerültünk...?

Nekem úgy tetszik, ennyi történt: győzött az öszreformátusi konvenció. (azon elvitatkozhatunk, hogy ez a "konvenció" valós, vagy csak az egyházi emberek fejében élő fixaidea)

Kedves Hozzászólok!

(Ennyi istentelen levél után kénytelen vagyok beregisztrálni és elmondani, én mint néző, hogyan láttam, éltem meg ezt az ünnepséget, és mely pontok kerülnek fel az imalistára.)

Én is részt vettem az ünnepségen, de én hálaadással és imádkozva jöttem közétek. (ezért történhetett, hogy a szépet megláttam)Hogy hálát adjunk azért, hogy 400 éve megalakult az egyházkerület. Mert az ünnepség ERRŐL szólt. Nem a Szentlélek kitöltetéséről, és nem ezt kell várni egy ilyen megemlékezésen. Az istentiszteleteiteken sokszor lehetne lángnyelvecske a gyülekezet felett, meg van? A legnagyobb munkát, Önöknek lelkészeknek, teológusoknak a saját juhaiban kell elvégezni. Hogy ezek a juhok ne kóboroljanak el, hanem Isten áldott gyermekei legyenek. Istennek, mindenkinek a saját szívében kell, hogy legyen, aki kizárja a szívéből, annak a panaszkodás, az ítélkezés, az irigység, a keserűség marad.

A szívem telve van örömmel, mert számomra felemelő volt az ünnepség, és át tudtam érezni, hogy református magyar testvér vagyok. A kritizált szervezés, a nem várt kánikula dacára, szuper volt. (először a templomot néztem meg férjemmel (aki mellesleg katolikus), kedves, segítőkész férfi testvérek fogadtak, így dupla öröm volt belépni a csodálatos templomba. Másodszor a sportcsarnokban is kedves fiatalok vártak, akik nem várt vízzel is elláttak. Profi énekkar, csodálatos zenekar, megható közös éneklés, profi bevonulás. (A lelkészeknek valószínűleg ez unalmas lehetett, m minden vasárnap ezt csinálják, bevonulnak, kivonulnak.)
A bőséges szeretetvendégség, amit szintén nem vártam és meglepő volt, mert ennyi embert beinvitálni, ellátni, kiszolgálni.. köszönjük!nekem jól esett, m kaptunk erre lehetőséget a szervezőktől.) Kedves hozzászólók, ha lelkésztársaitokkal, ilyen olyan ranggal bíró testvéreddel van a problémád, akkor az első istenfélő cselekedet, ha imádkozol érte, aztán személyesen megbeszélni, de egy nyilvános oldalon kiírni ezeket… ez nem Istentől való. Nem írom le mi ez.

Még pár gondolat, de főleg kérdés a levelekhez:

Ha ennyire melegük volt, és nem szeretik a protokollt, akkor pl. miért nem vették le a lelkészurak, lelkésznők a palástot?
Ha hiányolta a tapsot (református istentisztelet, megemlékezés alatt sosem tapsoltunk, akkor miért várta most el a nagy református ünnepségen és: ) , miért nem kezdett el Ön tapsolni először? Beszálltunk volna!
A fiatalok hiányoztak? Valóban, mert a hét közepére (szerda 1 óra, nyáron!) tenni egy ilyen nagy rendezvényt, meggondolatlanság. Sok fiatal ilyenkor még tanul, érettségizik, vizsgázik, dolgozik... mi is csak nehezen tudtunk eljönni.
Ha körbenézett volna, figyelt volna, látott volna a szemekben könnyet, arcokon mosolyt, még hogyha legyezték is magukat az emberek, mert hőség volt. Mindenhol hőség lett volna. Ha Győrben, ha Zalaegerszegen, ha Pápán, ha Szombathelyen szervezték volna meg, ha ott alakult volna meg az egyházkerület….
Transzparensek tényleg kellettek volna? Ünnepségre nem szoktak vinni, istentiszteletre meg pláne nem... Önök hoztak?
És gondolom a püspökség mondta meg, mi legyen az ünnepségben, mi ne, ki mondjon beszédet, ki ne.

Kedves Jakab Bálint, és hozzászólok, imádkoztak ezért az ünnepségért egyáltalán? Imáikba foglalták, hogy minden a legnagyobb rendben legyen, és Isten áldja meg az ünnepséget? És Isten vezesse a felszólalókat? Hogy a résztvevők nyitott szívvel jöjjenek? Hogy ne legyen ennyire meleg?

Imalistám kibővült: imádkozni hogy az emberek szeretettel bánjanak embertársaikkal, imádkozni a leendő teológusokért, hogy Isten igazi elhivatott szolgái legyenek, imádkozni református lelkészeinkért, vezetőinkért, akik felelősséggel tartoznak ránk, imádkozni az egységességért. Imádkozni, hogy Isten ne legyen velünk ilyen ítélkező.

Én boldogan mentem haza (nem érdekelt, hogy tiszta izzadt vagyok, azon a napon bárhová mentem volna, így jártam volna…)
De most fáj a szívem, és le vagyok döbbenve: csalódtam. Miután ezt az oldalt végigböngésztem és elolvastam. Ez lenne az összetartás köztünk?

Most főleg mondhatjuk, mert kellene: ÁLDÁS és BÉKESSÉG legyen veletek!

Kedves Adjunk Hálát Mindenért!
(Tetszik a név-választása, fontos üzenetet vállal fel vele!)
Kérem, ne csodálkozzon azon, amit a képernyőn lát. Gondolom, ön is abban a hiszemben éli életét, hogy a református kultúra egy (a MORE körére gondolva). Semmi más nem történt, minthogy belebotlott annak megtapasztalásába, hogy nem egy. Az egy kultúrán belül mégis külön kultúrák találkoznak egymással. (Lehet, szemere vetik majd: "ezek szubkultúrák" - de bocsánat, nagyobb a különbség). A pásztornak tenyésztett birka - szerencsétlenségére ugyan, de - különbözni fog a többi birkától.
A jelenségeket jól meglátta, most kérem, fűzze föl erre a fonalra.

Aki egy kicsit is ismeri a DRE helyzetét és egyáltalán egyházunk mostani helyzetét, az jól tudja, hogy a mostani évek nagyban szólnak a "spórolásról" Igen komoly financiális problémák vannak a gyülekezetekben, a kerületben a megyéknél. A szelíd, galamblelkű, de mégis határozott püspök urunk ezért is gondolta és tervezte úgy, hogy a legkisebb költséggel legyünk túl az idei, jubileumi év rendezvényein, de ez véleményem szerint komoly hiba volt. Egy szép kis füzetet lehetett volna minden hívő testvérünk kezébe adni az ünnepi menetrenddel, énekekkel, stb. Benne lehetett volna Pali bátyánk (Dr. Huszár Pál) előadása is, és így elég lett volna 4-5 mondat a Főgondnok úrtól. Maga a menet is érdekes volt, hogy először lelkészek, egyházközségi elnökségek, aztán jóval később csak a felső egyházi vezetők és Dr. Kövér László házelnök.

Kicsit visszatetsző volt, hogy a kirendelt teológusok a prédikáció közben is osztogatták az ásványvizes palackokat, de azt hiszem ez esetben nagyon fontos volt a prevenció, hiszen rengeteg idős ember volt jelen az ünnepen. Viszont az egész csarnokban összesen 10-12 kisgyerek volt. Hol voltak hittanosaink, ifiseink, hol voltak a mozgalmak (Sófár, Út) képviselői, hiszen azok is mi vagyunk, dunántúli reformátusok.

Egy ilyen volumenű eseményről már napokkal megelőzően kellett volna tudósításokat, beharangozókat írni, közölni, de utólag sem jelentek meg cikkek, csupán csak érintőlegesen, pl a stop.hu-n. Szóval az esemény lenyomata volt dunántúli reformátusságunknak, akik gondjaink és örömeink közepette még mindig vagyunk;és remélhetőleg a REND alkalma flottabbul fog zajlani!

Kedves Testvéreim! Mindenki!
Bocsánatot kérek, hogy megszólalok. Alázatosan, a kegyelemért esedezve s a jobbítás szándékával mondom: sok istenkáromló, igaztalan szót írtatok le! Igenis voltak gyülekezetek, ahol imádkoztak az alkalomért. Reggel a buszban énekeltük: "Útaid, Uram, mutasd meg..." Érdekes: ilyen lelki felkészülés után az egyik Gondnok Asszony véleménye a parkolóban, a buszba beszálláskor ez volt: "Köszönöm, t. úr, hogy eljöhettem, életre szóló élmény marad számomra. Soha, soha nem felejtem el!" Megköszöntem a köszönő szót. No komment!
Egyebekben a kritizálóknak, fanyalgóknak, "szomorkódóknak" az Apostol szavait mondom: "Mert az Isten szerint való szomorúság üdvösségre való megbánhatatlan megtérést szerez; a világ szerint való szomorúság pedig halált szerez." (II.Korintus 7:10) Ne szomorkodjatok, ne zsörtölődjetek - mert halált szerez! Hanem Isten szerint való szomorúsággal szomorkodjatok azon, hogy ha kivisszük a nagy nyilvánosság elé a legbensőbb ügyeinket, akkor az - lehet hogy - halált szerez. Nemzethalált, egyházsorvadást... Lehet, ha már a 60-as 70-es években is velünk együtt szolgáltatok volna, akkor másként látnátok a körmendi hálaadó istentiszteletet. Mondjuk: végtelen hálával... Tudjátok Ti, hogy mi volt itt akkor? Dunántúlon és persze Körmenden? A Veszprémben(!) regnáló MSzMP első titkár, a gyilkos 56-os belügyminiszter hazájának közelebbi s távolabbi hatókörében? Gondolhatott volna itt akkor valaki arra, hogy 2012-ben ekkora tömegdemonstráció lesz a Dunántúli Egyházkrület megalakulásának 400. évfordulóján? Persze, nem tudhatjátok, ki ezért, ki azért... Nyomatékosan mondom: ki ezért, ki azért! Hát legyetek szívesek adjatok hálát az Úrnak csendben a 400 évért és a 400 éves jubileumért! Ami meg "szeplő" volt, azt tegyétek az Úr kezébe, ilyesmi imádsággal, megint csak csendben: "Uram, bocsásd meg, ami ma, június 20-án nem úgy sikeredett, mint szerettük volna." A sokat szidott Bereczky Albert püspök úr mondta: "Az tör tányért, aki mosogat." Nosza! Szervezzél ennél színvonalasabb tömegdemonstrációt. Tudom, meg fogod kapni hozzá a kellő egyházmegyei, -kerületi támogatást - ha akarod tudni, az anyagi támogatást is! Csak hát nem beszélni, hanem dolgozni kell(ene)!
Még egy dolog. Nekem élmény volt Bölcskei püspök igehirdetése, dr. Huszár Pál előadása, Szakál Péter imádsága, Steinbach püspök áldása - és szóval tulajdonképpen minden. Élmény volt a hőségben-együttszenvedés is a "küzdőtér"-en. Nagy élmény volt, hogy a mi Püspökünk, aki - Ő írta - el kellett tartania a fülétől a telefont, hogy meg ne süketüljön az indulatos kirohanástól (valaki így beszél a püspökével!) - most, két nappal ezelőtt olyan ünnepi istentiszteletet szervezett. szerveztetett, amit a józan ész csak így konstatálhat: Soli Deo Gloria!
Köszönöm, hogy meghallgattál, elolvastad.
Isten legyen irgalmas nekünk a bekötött szemek miatt, amelyek nem látják meg a jót, a kegyelmest, az - Ady szavával - nagyszerűt!
Szeretettel, imádsággal és üdvösségre való megszomorodással:
Nagy Lajos lelkipásztor.

Kedves Nagytiszteletű Nagy Lajos Lelkipásztor úr!
"Könnyhullatással írt" levelének néhány fájó mondata:
"Bocsánatot kérek, hogy megszólalok. Alázatosan, a kegyelemért esedezve s a jobbítás szándékával mondom: sok istenkáromló, igaztalan szót írtatok le!"
- úgy gondolom, a szeretetlen ítélgetés látszatát is kerülve fogalmazott sorait azért volt mégis kénytelen letenni a köznek asztalára, mert lelkiismerete hajtotta.
Nemcsak ismerem ezt az érzést - de kipróbáltam mindkét végét is. Voltam egynémely egyházi rendezvények hangos bírálója, aztán voltam némely rendezvények (minden bizonnyal megbírált!) vezénylője.
Csak ilyen tapasztalok után merem megkockáztatni - pusztán szerény és szubjektív megjegyzésként azt a feltételezést, hogy az "istenkáromló és igaztalan" szavak elég jelentős része sem nem igaztalan, sem nem istenkáromló.
Hanem csupán a református lelkészi kultúra belköréből hallgatva - egy másfajta kultúra körében született megfogalmazásként - tűnik annak.
S mindaddig, míg annak tűnik, nem a lelkészek viselhetik büszkén a palástot (lám: mártírok vagyunk, mert hegyes szavakkal is körbelövöldöznek bennünket) - hanem nekünk, lelkészeknek kellene megértenünk, hogy képzettségünk és megbízatásunk birtokában sem tettünk még meg mindent azért, hogy a lelkészi és nem-lelkészi kultúrák közelebb kerüljenek egymáshoz, és találkozásuk konfliktusmentes lehessen!

Köszönöm!
Isten áldja meg Önt is!
Nagy Lajos.

Nagy Lajos: "sok istenkáromló, igaztalan szót írtatok le"
"Nekem élmény volt Bölcskei püspök igehirdetése, dr. Huszár Pál előadása, Szakál Péter imádsága, Steinbach püspök áldása"

Kedves testvérem!

Tételesen, ha felsorolná az istenkáromlást, megköszönném.
Engem csak és kimondottan Szakál Péter imádsága és Steinbach József áldása érintett meg, úgy is mondhatnám világiasan, hogy emelete eme kivételes ünnepség fényét. Az általam kifogásoltak mellett még egy: ha már ünnepi istentisztelet volt, miért nem volt Úrvacsora osztás?

* emelete helyett: emelte

Ú, de randa egy nő kend!
stadioni előadás?!
sssssssssss....
a részetekről biztos, hogy nem istentisztelet volt..

Testvéreim! Ne a színvonalat húzzuk lejjebb, inkább a rolót!

Hollócsillag,megint alkotsz. :) Szomorú lettem a kommentek olvasása után,de annak nagyon örülök,hogy vannak még gondolkodó,nem álkegyes reformátusok,akik változást akarnak.

Az egyház panelház, és ahány lakás, annyi szokás.

Köszönöm, hogy olvashattam a leírtakat.Optimistábbnak kell lennünk! Építő kritikára szükség van a tenni akarással együtt.Segíteni kell!

"Az igazi haladás az emberszeretet és a jótett gyakorlásában rejlik!"/Aldous Huxley/

Ott voltam én is. Nagyon meleg volt, sokan rosszul lettek. Gondolom ez a hőség alapban hátrányosan befolyásolja a koncentrációt. Talán kezdődhetett volna előbb, de azért így is megérintette sok ember szívét remélhetőleg.
Nagytiszteletű Jakab bálint úr merész, hogy leír ennyi bíráló szót. De talán ilyennek kellene lennije az összes lelkésznek. Ami a szívén, az a száján!

"lennije"???? ez fájt.

bocsánat : lennie

Olvasva a hozzászólásokat a helyi szervezők nevében az alábbiakat vagyok kénytelen elmondani:

Mindenkitől elnézést kérünk, hogy sajnos csak egy ennyire silány ünnepséget tudtunk összehozni. Valóban rengeteg hibát követtünk el:
- Nem gondoskodtunk megfelelő időjárásról
- Nem intéztük el, hogy az intézményre a sportcsarnokot legalább 4000 férőhelyesre bővítsék, kellően légkondícionálják, és mindenki egy kényelmes fotelből 3D-ben, 5.1-es hanggal élvezhesse az előadást, miközben elegáns pincérek hűsítő koktélokat osztogatnak
- Nem hívtuk el prédikálni Billy Graham-et, történelmi előadáshoz Nemeskürty Istvánt, és az énekekhez a Metropolitan vegyeskarát
- Nem buzdítottuk a közönséget percenként "Fegyverbe" kiáltással

Ez valószínüleg azért fordulhatott elő, mert mindössze alig 100 embert sikerült bevonni a szervezésbe, akik ráadásul nem is szántak erre többet 7-8 hónapnál, a főszervező pedig mert napi 2-3 órát aludni a rendezvény előtti napokban.

Ezeket a hibákat elismerve zsákba öltöztünk és hamut szórtunk a fejünkre. A tanulságot levontuk, a gyülekezetet szétkergetjük, reformátusságától mindekit megfosztunk. A vezetőséget és a szervezőket statáriális bíróság elé állítjuk, teljes vagyonelkobzásra ítéljük, majd egy 0,33 l-es ásványvízzel Egyenlítői-Guineába száműzzük.
Egyúttal kezdeményezzük Körmend közigazgatásilag Szombathelyhez való csatolását, valamint felkértünk egy tudós bizottságot, hogy a Föld keringési idejének újraszámolásával bizonyítsa be, hogy csak jövőre lesz 2012.
Így minden lehetőség meg lesz arra, hogy egy év múlva a 400 éves évfordulót Szombathely sokkal jobban megszervezze.

Tisztelt Gondnok úr!
Kérem, tartsa szerencséjének, hogy öreganyámnak szólított, különben elintéztem volna, hogy a fent felsoroltak szerint (1000 szervező + a kórista lányok, tökéletes időjárás, kibővített helyszín, szuper légkondi, audio- és videotechnika, stb.) menjen végbe a teljes rendezvény, és maradjon még nyereségként vissza néhány milliárd Ft - mert ezek után olvasva a mégiscsak megjelenő fenti sorokat, alighanem agyvérzést, vagy infarktust (esetleg egyszerre) kapott volna.
Nem pusztán az állandó és biztos pontnak tekinthető emberi elégedetlenségre próbálok utalni, amit gondnokként rég és jól kell ismernie. Hanem református rendezvényeink azon jellegzetességével, amelyek Kolozsváron és Sárospatakon, Budapesten és Szombathelyen a témák, az előadók a hallgatók minden különbsége ellenére mégis rendszerint azonosak.
Mert miközben nagyot akarunk, meg szoktunk feledkezni arról, hogy milyen az, aki a nagyot akarja.

Méltatlan és nagyképű ripacskodás egy 'A gondnoktól". Méltatlan, ha a "gondnok"-ra, nagyképű, ha az "A"-ra esik a hangsúly. És sunyi. Mert a hozzászólóknak címzett ironikus nyüszítés - közvetve - tulajdonképpen Jakab Bálintnak szóló üzenet. Nem hiszem, hogy egy 'A gondnoknak' ilyesféle istentelen gondolatokkal kellene élesztgetnie, jópofaságnak álcázott gyűlölettel szítania, a mára körmendi demonstrációra lenullázott dunántúli református testvérek találkozójának utóéletét. Utólag megismerve e találkozó elő- és utóéletét, illetve az akkori és ottani történéseket, megnyilvánulásokat, megszólalásokat, a felnagyított méltatlankodások okát abban látom, hogy túlságosan nagyobb hangsúlyt az emberi adalék kapott, mintsem az isteni. A fontoskodás, a megfelelés, a látszat, a "megcsináltuk" kényszere akart beelőzni az isteni akarattal szemben. De hát nem az Úr parancsából van-e, ha bekövetkezik az, amit valaki megmond, a rossz is, a jó is nem-e a Felséges szavától függ? Miért siránkoztok, ha vétkeztek? Inkább kutassátok és vizsgáljátok meg útjaitokat, és térjetek meg az Úrhoz, szeretett atyámfiai! Boruljatok térdre és adjatok hálát azért a napért, annak melegéért, az emlékezetporzásért, a sok jó atyafiért, az őrt álló lelkészek hadáért, a zsoltározó kórusért, Steinbachért, Bölcskeiért, Szakálért, Huszárért, a gyülekezetekért, az Egyházért és mondjátok Jeremiással: téríts magadhoz, Uram, és mi megtérünk, tedd újra olyanokká napjainkat, mint régen voltak! Bizonyára nem vetettél el minket végképp, nem haragszol ránk annyira!

Az írást a szerző eltávolította.

Nagytiszteletű Jakab Bálint!

Ezt bizony rosszul tette. Korrekt reflexió volt az írása. Minden során érződött, hogy aki írta, azt szeretettel és szeretetből szeretett felebarátainak írta, a "nem rád, hanem érted haragszom" indulatából, ha egyáltalán ilyesféle indulatról beszélhetünk.
Merem remélni nem eltávolíttatták, nem nyomást gyakoroltak magára, hanemhogy olvasva a kicsinyes, orránál tovább nem látó szürkeségek böffeneteit, hirtelen felindulásból, ama híres székely virtusból tette, amit tett. De mondom: rosszul tette. Minden eshetőségre a tárolt változat létezik a cybertérben, és változatlanul várom olvasni történeteit.

Maradok tisztelettel, ésatöbbi, kisebb atyafiságos szeretettel köszönti :)

jeremiás, helvét hitvallású trappista garabonciás

Kedves Jeremiás, mint helvét hitvallású trappista garabonciás troll, (hogy önnön önvallomása alapján bővítsem titulusai sorát - "kartársi" (érts: troll-társi) rosszmájúsággal szólva - igen nagyon jól kellene tudnia, hogy a nyomásgyakorlás nem mindig felülről ered...néha a trollok többet nyomnak a latban. De ennek tudását-megítélését(esetleges megposztolását) bátran hagyjuk Jakab nagytiszteletű úrra! (szerintem)