Először szólal meg arcát is vállalva volt III/III-as tiszt a vásznon Varga Ágota tegnap bemutatott A tartótiszt című dokumentumfilmjében. A tartótiszteket, a részben áldozatként is láttatható ügynökökkel szembeállítva a mai közbeszéd az állambiztonsági konspirációk valós felelőseiként szokta megjeleníteni. A közgondolkodás szerint fontos tulajdonságuk, hogy láthatatlanok és elszámoltathatatlanok, ezzel is alátámasztva az elmaradt rendszerváltás mítoszát és a valós történelmi igazságtétel lehetetlenségét.

A tartótiszt banalitása - index

Még nem láttam a filmet*, de első adandó alkalommal meg fogom nézni. Azt a filmet, amelyikben először sikerül kamera elé állítani egy hús-vér embert arról az oldalról, amelyikről majdnem semmit sem tudunk az egyház és állam, a hatalom és beszervezettek viszonyában. Pontosabban vannak adatok töredékesen, de szinte kivétel nélkül csak azokról, akiket ilyen vagy olyan módon, de beszerveztek. Akik maguk is áldozatok voltak többségükben valamiképpen, a félelem áldozatai. Voltak mások is, karrieristák, törtetők, érvényesülni vágyók, akiknek semmi sem volt drága. Szövevényes egy történet, amellyel egyre inkább nehezebb szembenézni. Ahogy múlik az idő. Talán nem is volt meg sohasem annak a feltétele, hogy egy objektív szembenézés megtörténhessen, azért mert annyi megoldatlanság, igazságtalanság, gazság, hazugság gyülemlett össze és ezekbe úgy fonódtak bele személyes sorsok, hogy a felejtés látszott a legalkalmasabb megoldásnak. Ilyen értelemben valami szellemi folyamatosság áll fenn a Kádár-rendszer és az azt követő másfél-két évtized között, az ’56 után kialakult status quo mintájára: mi nem bántunk titeket, ti nem bántotok minket.

Nem tudom, hogy hogyan lehetett volna, de azt igen, hogy kellett volna. Nagyon kellett volna a katarzis, a megtisztulás, annak igénye, hogy alapvető igazságokat mégis kimondunk: legalább az egyházban. Mert ez a mi ügyünk. A múlt valahogy elfödte a jövendőt, s ennek árát ma az a nemzedék fizeti, akiknek életkoruk miatt sem lehetett semmi közük a rendszerhez. Ugyanis az egyházon ma ugyanúgy számon kérik – és joggal! – az igazság önmagára való alkalmazását. Talán egy kicsit szigorúbban is. Lehet, hogy hárítás ez a társadalom részéről, lehet, hogy önigazolás, hogy miért távolodtak el az egyháztól – merthogy Nyugat-Európában, ahol nincs ez az örökség, ott is elhagyták az egyházat legalább ilyen mértékben, ha nem jobban a fiatalok, mint nálunk -, de az egyháznak, mint olyan közösségnek, amely hirdeti, meg is kellett volna élni a bűnbánat-bűnbocsánat valóságát. És itt válik izgalmassá a történet, hogy ez miért nem történt meg?

Kétségtelen, hogy volt egy hamis békesség-értelmezés, amely vegyült egy három és fél évtizedes gondolati örökséggel. S ebben egyértelmű volt, hogy csak az állam hatott az egyházra, sőt olyannyira, hogy bizonyos mértékig „megvásárolta” az állam különböző személyi engedményekkel önmaga számára ezt a békességet. Ennek az ára viszont az immunitásnak az a fajta elvesztése volt, amelyben az egyház elveszítette teológiai iránytűjét. Egy paradox helyzet állt elő, a személyekben megvásárolt hamis békesség közösségivé lett, miközben a közösségi hamis teológiai alapállásban néhányan láttak és mertek tisztán fogalmazni, mint például Vályi Nagy Ervin. S hogy mennyire így volt ez, az elmúlt húsz évben nem került elő olyan alapvető teológiai munka, amely az asztalfióknak íródott volna, s ezzel üzent volna a későbbi nemzedéknek. Kétségtelen, hogy a gyakorlat másképp nézett ki, sokan voltak hitvallók, hitvallóan kritikusak a szószéki és a mindennapi szolgálatban. Kétségtelen, hogy sokan voltak, akik az adott kereteket feszengették és igyekeztek elmenni a legvégsőkig, a konfrontációig is, ahogyan Papp Vilmos megtette negyedszázados őrségi szolgálata alatt nem egyszer.

Nem tette meg a világ sem, a magyar szellemi élet sem, az egy Hamvas Bélát leszámítva nem került elő a magyar szellemi élet fiókjából semmi, ami újdonság lett volna. Azaz az egyház nem teljesített rosszabbul a társadalomnál, de jobban se. Sőt elveszítette azt a kritikai erejét, amelyben önmagában szemben tudott volna nézni önmagával. Olyan annyira, hogy arra sem volt ereje, hogy a történelem Ura adta lehetőségben bátor legyen cezúrát húzni az időben. Önmaga történelmét illetően. Valószínűleg sok összetevős a történet: személyi érintettségek, kapcsolatok, szemérmességek, hamis szeretet-értelmezés. De, hogy az egyház gyengeségének egyik eredője ebben az el nem vart szálban van, az bizonyos.

Ma hajlamosak vagyunk arra, hogy a keresztyénség kihívását csupán külső kihívásnak tekintsük. Hogy van ilyen, nem kétséges. Posztateista korban élünk. A legnagyobb mégsem ez, hanem a belső kihívás: mozgósítani tud-e a keresztyénség, az egyház olyan felhajtó erőket, amelyek képesek felvenni nemcsak a bizonyságtétel, a tanúság mentén, hanem a szellemi védvonalon is a küzdelmet. Mi több: új szellemi irányokat képes-e kijelölni, amiben megújulhat az úgynevezett nyugati kultúra? Vagy hozzá tud-e tenni ebben a sajátos nyelvi közegben, amiben élünk azokhoz a gondolkodási módozatokhoz, amelyek dominálnak olyan igazodási pontokat, amelyek kiutat és megújulást kínálnak a magyarságnak? Kényes kérdések, de megkerülhetetlenek, mert a nagy világmegváltó eszmék globalizált adaptálása könnyen elfedi annak igazságát, hogy felelősséget mégiscsak a mieinkért bízott ránk Isten.

Egyetlen lehetséges kitörés lenne ebből a történetből: ha a még élő beszervezettek megneveznék beszervezőiket. Vagyis az arctalanságból kihívnák őket. Nehéz döntés, tudom. Mert először önmagával kellene szembenézni az embernek. ( S ha két évtizedig nem, most miért?) De sokat segítene. Legalább meglátni, hogy milyen arcok mögé rejtőzött, milyen gondolatok között vergődött egy hazug és embertelen rendszer. Albert Camus beszél nagyesszéjében, a Lázadó emberben a régi birodalmak kegyetlenségének emberségességéről, ami legalább kiszámítható volt és ezzel szemben a modern, technicizált világ aljasságáról, amely a humánum, az eszme nevében küldött cinikusan pusztulásba embertömegeket.

Mindenfajta nyilvánosság, ami az arctalanságot igyekszik leleplezni, közelebb visz, ha nem is a tisztázáshoz, de legalább annak megértéséhez, amiben vergődött a társadalom és benne az egyház két emberöltőn át.

A tartótiszt*
Kattintson a képre!	színes, magyar dokumentumfilm, 63 perc, 2013 rendező: Varga Ágota forgatókönyvíró: Varga Ágota zeneszerző: Varga Ábel operatőr: Markert Károly, Velez Gyula munkatárs: Varga Botond asszisztens: Szaniszló Mária producer: Varga Ágota szakértő: Zinner Tibor hangmérnök: Faludi Sándor gyártásvezető: Fabók István vágó: Szalai Károly fotó: Varga Norbert szereplő:  Balás Béla Reisz Péter Pál Vincze József Bara Erdélyi Oszkár Bende Irén Bokor László Lókucza Sándor