A Zsinat döntött egy új törvény létrehozásáról, mely az egyházi bíráskodást szabályozza. Az új jogszabály szerkezetében és koncepciójában is megújul, s ez várhatóan hosszú időt vesz igénybe. Azért a Zsinat addig rövid úton módosítani kívánja a most érvényben lévő, 2000. évi I. törvényt.
Egyházunk egyik legsérülékenyebb és legbizonytalanabb területe az egyházi bíráskodás, nem azért mert nem jól teljesít, hanem mert az általános vélekedés szerint az egyházképbe nem illik bele a bírói gyakorlat. Ki és hogyan mer ítélkezni a másik fölött? Amúgy is az evangéliumból vett üzenet nem az ítélet felé mozdul el, hanem a megbocsátás irányába. A jelenlegi, 2000.évi I. törvény az egyház bírói gyakorlatát a kulcsok hatalmából eredezteti, csakhogy ennek elvi alapja nem tisztázott. A hitvallásokra való hivatkozás biztosabb alapot teremthetne (Heidelbergi Káté 83-85. kérdés-felelet), viszont azoknak szelektív alkalmazása a dogmatikai bizonytalanság következménye. Nem mostanság csupán, a 19. század óta. Az egyházfegyelem akkor veszett el. Akkor valamilyen szinten az evangélium igazságából levezetve a közösségi norma részeként érvényesülhetett nem az egyház, mint önálló entitás, hanem a szerves közösség részeként, amelyben az egyház megkerülhetetlen szerepet töltött be a közösség életében. S bár nem mindig önállóan, de tagjaiban – lévén, hogy a fegyelmező testület tagjai az egyház tagjai voltak, nem ritkán legitimációjukat egyházi tisztségükből nyerve – mindig jelen volt az egyház.
A joggyakorlat egységesítésének állami kényszere az élet minden területén egyre nagyobb teret nyerő állami befolyással egyenes arányban növekedett. A 19. századi liberális jogalkotás pedig magához ragadta a – dominánsan katolikus egyház által évszázadokon át uralt - magánjogi jogterületüket, amelynek következményei megjelentek minden egyház vonatkozásában. Az addig jórészt szokásjogra épülő, ugyanakkor keresztyén értékrendet hordozó szerves közösségek kezéből lassan kicsúszott a norma meghatározás érvényesítése nemcsak a bűnügyek terén. Vagyis kiesett az egyház kezéből - most már református vonatkozásban - a kálvini modell, amelyben a közösség vezetői és az egyház vezetőtestülete személyi átfedésében biztosíthatta volna az egyház (evangélium) értékrendjét a közösség életében. Az egyházi fegyelem térvesztésének ellentételezéseként az egyházi kötelékben maradtakra próbálta fenntartani az egyházjog hol párhuzamosan, de leginkább a világi jognak alárendelten bírói gyakorlatát. Innen adódik, hogy két területen, a munkajogi és büntetőjogi területen szabályoz. Ebből következik a jog érvényesíthetőségének személyi köre.
Mivel a bibliai és hitvallási alapok nem bírnak jogi relevanciával, (érdekes kérdés, hogy az Anyaszentegyház, mint testület, vagy a bíróság tagjai személyükben nem vállalják/vállalhatják fel) a legfontosabb, a tanfegyelem (vö. Heidelbergi Káté 85. kérdés-felelet) nem érvényesül. Vagyis épp az a sarkalatos alapelv, amire a jelenlegi egyházi bíráskodásról szóló törvény bevezetőjében hivatkozik, szenved sérelmet. Legalábbis a gyakorlat ezt mutatja. S ha néha elő is kerülhetne az egyházzal „függelmi” viszonyban lévőknél, érvényesíthető-e ez az egyháztagságnál? Márpedig ha nem, akkor egy kettős követelményrendszer érvényesül, nem azonosan vonatkozik mindenkire a törvény.
Ez a kettősség teljességgel tetten érhető a fegyelmezés terén.
Érdemes lenne az utóbbi száz év egyházfegyelmi ügyeinek személyi körét számba venni, érdekes jogtörténeti és egyháztörténeti adalékokkal szolgálna. És talán közelebb vinne néhány általánosan elfogadott jogelv érvényesüléséhez. Ami jelenleg hiányzik.
És akkor még nem szóltam a konkrétumokról, a jogok és kötelezettségek azonosságáról, a vizsgálati és vádhatóság elkülönüléséről, a bíráskodásról és az bírósági eljárás esetleges külön szabályozásáról, az egyházalkotmány és az abban lefektetett alapelvek érvényesüléséről, amennyiben az egyházalkotmányt nem egy paragrafushalmaznak tekintjük a sok közül, hanem az alaptörvénynek az egyház életében.
Hozzászólások