Az utóbbi évtizedek egyik érdekes fejleménye, hogy a globális felmelegedés miatt visszahúzódó jégből kiolvadnak a közel száz éve a hegyekben elesett és a jégben konzerválódott katonák.
A száz éves évforduló feltépi újra a sebeket, amelyeket Európa önmagán ejtett. Száz éve tört ki az első világháború, no, nem ezekben a napokban, hanem kicsit később, mikor a magyarokat gyűlölő Franz Ferdinandot pisztolyvégre kapta egy szerb nacionalista diák Szarajevóban. Elég volt ez apropónak, később következménynek is, legalábbis nekünk, magyaroknak.
Másról szeretnék beszélni: az emlékezetről.
Hiába vonult el egy évszázad, s benne egy meghatározó és sokáig uralmon lévő ideológia, mely szerint „a múltat végképp eltörölni, rabszolga nép, indulj velünk”, a múlt visszajár, mint rendezetlen adósság, amelyért újra és újra egy évszázad után is benyújtja a számlát az utókor. Nem tudom, de feltételezem, hogy szerves közösségekben ugyanolyan elevenen élt a későbbi győzteseknél is az első világégés emléke, mint nálunk. Emlékszem, gyermekkoromban nemcsak azok az öregek, akik Isonzónál vagy Doberdónál harcoltak, hanem azoknak fiai, akik Przemyslnél estek orosz fogságba, apáik elbeszélését olyan elevenséggel adták tovább, hogy dorombolni véltük az orosz telek tűzhelyeit. Amikor később, egy másik világban találkoztam a hivatalos történelem tételeivel, sok mindenben a hitelesség azok felé dőlt, akik nem kerültek be a történelemkönyvekbe. Egyszerűen azon okból, mert velük, életükkel, életminőségükkel, példáikkal meg volt az élő kapcsolat és annak hitele.
Ezért nehéz lezárni a veszteségeket. Az első világháború első hősi halottja szülőfalumban nagyanyám fitestvére volt. Közöm ennél több lenne hozzá, a családi krónika szerint Mihály nevemet részben tőle, részben édesapám három évesen elhunyt hasonló nevű testvérétől, azaz e kettő örökségéből kaptam. Nos, az első veszteséget jelző tábori levelező lap Máté József egykori honvéd utolsó életjele volt magáról – ő is elesett – a következő szöveggel: „Drága Szüleim… mondják meg Mihály bátyáméknak, hogy Jakab Mihály komám nincs többé”.
Az emlékezet megkerülhetetlen része a létnek. Valahogy úgy alakult, hogy a halottakat még úgy, ahogy sikerült elsiratni, de eltemetni, azaz nyugalmat találni a hátramaradottaknak, nem. Nem volt lehetséges, hisz az európai kontinens addigi legnagyobb tragédiája az átjárhatatlanság határait húzta le a nemzetek között. A halottak, hősök vagy áldozatok mementóként nyúltak ki a múltból, amelyben szembe kellett volna nézni nemcsak a közösségi tudatnak, hanem a politikát meghatározó és az öreg kontinenst újabb világégésbe borító politikusainak is önmagukkal. Mert túl egyszerű a szereposztás, hogy a győztesnek mindig igaza van.
Száz év, amely alatt nem fakult az emlékezet. Sőt, mintha a történelem előrángatná a szembenézés kényszerét az öntelt 20. századi emberrel, a ki tudja hányadik generációval mikor felszínre dobja nemcsak a gleccserbe fagyott tetemeket, hanem eszközöket, szerelmes leveleket, személyes tárgyakat. Az embert. Ük és szépapákat, akiket kiszólított a katonakötelesség a családi fészkükből, őket pedig a halál az életből.
Lehetne hagyni, lemosni a múltat a sziklák peremén, mert mit változtat már ez úgyis a történéseken. S mégis egy késői, sokszor elidegenedettnek tekintett nemzedék keresi halottaiban önmagát.
Milyen mély lehet annak vágya, ami összeköti láthatatlan érzelmi szálakkal a soha nem létező tapasztalatot. És kihozza a jégtemetőből a múltat, a szembenézés kényszerét.
Az elhallgatás nem hozza el a békességet. A hárítás sem. Száz év hosszú idő, s mégsem elég arra, hogy feldolgozzuk örökségünket.
És itt van utána mindaz, ami sokszorosan dokumentáltabb, fájdalmasabb. Itt van az, ami élő tapasztalat. A még csak be sem fagyasztott, hanem soha meg sem nyitott, eltitkolt, elhazudott közelmúlt. Az, ami megtörtént, aminek emlékezete, ha újabb évszázadig kísért, akkor messze még a közös emlékezet megtalálásának esélye. Pedig ez már szűkített kör.
Az emlékezet nem lebecsülendő, sőt a történelem – üdvtörténeti kitekintésű – esélye a megbékélésre. Úgy néz ki egyelőre, hogy nem fakul az emlékezet.
De nincs ebben semmi új: az Ószövetség jórészt nem más, mint ugyanannak az alapélménynek – az Egyiptomból való szabadulásnak – az újra és újra interpretálása. Az Újszövetség túllép ezen: a szabadítás történetét nem csupán metafizikai dimenzióba emeli, hanem az egyetlen lehetséges útnak mutatja be az üdvtörténetben. De itt már nem az ember áll a középpontban, hanem egy olyan áldozat, amelynek megidézése a szentségben, az úrvacsora sákramentumában bekapcsol egy létező, de a létezőn túli közösségbe is.
Az emlékezet részessé tesz az emlékezeten túli igazságban.
Hozzászólások