A telepítések előkészítetlensége, átgondolatlansága, szervezetlensége, az elhelyezésnél tapasztalt anomáliák elégedetlenné tették az áttelepült szlovákiai magyar lakosságot. Nap mint nap érkeztek a panaszok, amelyek az Áttelepítési Kormánybiztosság tevékenységét, az elhelyezés megalázó körülményeit, vagy a helyi lakosság ellenséges magatartását nehezményezték. Továbbra is másodrendű állampolgárnak érezték magukat, mert a helyi önkormányzatokban, szervezetekben - képviselet híján -, nem tudták saját érdekeiket érvényesíteni.
Alapvető történelmi igazság, hogy a múltat végképp eltörölni nem lehet. Volt erre kísérlet ideologikusan, van ma erre kísérlet az események relatívizálásával, a szenvedések konkurenciaharcával, építettek erre már jól jövedelmező „iparágat”, de a történelmet eltörölni nem lehet. Megmásítani, hamisítani igen, de meg nem történtté tenni nem. Miért? Az áldozatok és a szenvedések miatt. Az érintettség okán.
Erről a fájdalomról szól (még mindig) a felvidéki magyarság tragédiája, amellyel szemben a kisebbségbe jutott magyarság közül egyedüliként hirdették meg a teljes megsemmisítés állami doktrínáját. A kitelepítést, az áttelepítést. Nem a győztes Csehszlovákián múlt, hogy ez nem történt meg. A tegnapi blogbejegyzés érzékletesen hívta fel erre az eseményre a figyelmet, én a másik aspektusát villantom fel ennek a történetnek: az „anyaországi” fogadtatást. Erről ugyanis kevesebbet tudunk. Miként arról is, hogy a felvidéki magyarságnak nemcsak a gazdasági és ez által a politikai érdekérvényesítő képességét roppantotta meg ez az esemény, hanem a Dunától északra lévő tömbmagyarságban jelentős hányadot képviselő reformátusságot is.
Ugyanakkor az ide érkező felvidéki reformátusság, már ahol tömbben sikerült megtelepedni egy érdekes helyzetet teremtett: nyelvi és felekezeti törésvonalak jelentek meg az addig homogén közösségekben, többnyire sváb falvakban. A veszteség nyertese lett a magyarországi református egyház. Új gyülekezetek, szórványok jelentek meg. De ez utóbbi nem volt mindig áldott állapot, különösen ott nem, ahová csak néhány református család került.
Gyülekezetünk tagja Sándor bácsi sokat mesélt a lét határhelyzeteiről. A család legféltettebb kincsét, a nagy Bibliát, csontfedelű imakönyvet és a régi református énekeskönyvet én őrzöm, rám hagyta. Megírtam ezt a történetet. A Gömör vármegyei Jánosiból kerültek az osztrák határtól alig néhány száz méterre lévő Vaskeresztesre, egy homogén német katolikus faluba. Házat ígértek nekik és földet. Előbbivel kapták a gazdát is, utóbbit keveset. A helyzettel sem tudtak mit kezdeni. Elűzték Csehszlovákiából, ahol mindenki magyarul beszélt és megérkeztek Magyarországra, ahol mindenki németül. De az élet parancsolt. A halál is. Néhány évvel ideérkezésük után evilági üldözöttségük végére értek „az öreg szülék”. És ekkor szembesültek az elképzelhetetlennel: nem szól értük a harang. Sem pénzért, sem könyörgésre. Elszürkült emlékeimben ez a mozzanat, mígnem a napokban lapozom az anyakönyvet. 1953 július 3-án temették a Rimapálfalváról származó Szőke Barnabást, a temetést végző Döbrössy Lajos lelkipásztor jegyzi meg: „temetés Vaskeresztesen, a rk. plébános nem engedte kiharangoztatni”. És eszembe jut, amit Sándor bácsi mesélt, „a plébános azt mondta, hogy a reformátusok, azok pogányok. Ez fájt a legjobban, hogy harangszó nélkül kellett kikísérni a halottainkat.” A megismerés és a szeretet rést ütött később ezen az elzárkózáson is.
Az ősök hamvait mégis sokan a kitelepítettek közül exhumáltatták, összegyűjtötték, hogy legalább a végtisztesség rendjén egymás mellé kerüljenek azok, akiket szétszórt a történelem.
Nézem az imakönyvet. Közel másfélszáz esztendő családtörténete van belejegyezve régi református szokás szerint. Tanú. A történelem tanúja, amibe utolsóként nekem kell beleírnom annak nevét, aki közel hozta hozzám a felvidéki magyarság, s benne a szórványba szakadt reformátusság tragédiáját.
A még élők fájdalma és azok emléke előtt hajlok mélyre, akikért nem szólt a harang.
Hozzászólások