A nemzet igazi kérdése valójában az, hogy annak tagjai mennyire tudatosak, mennyire működnek együtt a Léttel. Egy tudatos közösségben és országban a dolgokat ugyanis a helyén kezelik.
Minden naptári év fordulója valamiképpen egyfajta számvetésre késztet. Nincs ennek transzcendentális relevanciája, de a rituáléját vesztett élet is szívesen enged a kereteknek, amelyek valamiképpen tagolják az időt. Az idő, mint valóság megjelenése kényszerítő, hogy a megtett út, a döntések és azok megvalósulása számbavételének rendjén korrekcióra netán teljes váltásra készüljön az érintett.
A számbavétel mindig meglep és megerősít. Az a közösség, amely nemcsak fontos, hanem meghatározó is egyben, akár csak egy éves visszatekintésben meglepően hatalmas dolgokra volt képes. Összegyűlnek a szokott dolgokon túl a különlegesek. Az egyéni áldozatokból, a részekből összerakott egész. Kivillannak az életképesség mozgatórugói, a közösségi lélek lenyomatai. Hogy kevesen vannak áldozatosak. És e kevesek áldozatából, sokaknak kötelességtudatából vagy kényszeréből él egy közösség.
Döbbenetes az át nem fordíthatóság individualista megrögzöttsége, amelynek áldozatává válik nagyon könnyen, aki az individualizmus kényszerébe szorul. Ez emészti fel a jövőt, terheli meg a megszületni nem akaró nemzedéket. Félelem erről beszélni. Felértékelődik a szabadság, amely csak áldozatok árán érhető el. Tudatosulni kellene ennek.
És mi van, ha egy lelki közösségben nincsenek értékek, elvárások, normák? Ha a szeretet édes mázában mindenfajta felelőtlenség, erkölcstelenség feloldható. Ha egy közösségben más és más normák vonatkoznak a közösség tagjaira, Orwellel szólva vannak egyenlőbbek az egyenlők között, az nemcsak igazságtalan, hanem képtelenné teszi a közösséget a regenerálódásra. Ott valami hatalmas katarzisnak kell bekövetkezni. Ha a szónak elvész a súlya, ki fogja megállítani a papírra nyomtatott betűk inflációját?
Nagyon fontos mondat ez: „Egy tudatos közösségben… a dolgokat ugyanis a helyén kezelik”.
Így. Egyszerűen.
Hozzászólások