Amikor az utolsó gyerek elhagyja a szülői házat, az a társkapcsolat szempontjából nagyon világos életszakasz-váltópont. Azok tudnak továbbra is tartósan együtt lenni, akik visszatalálnak egymáshoz, hiszen ekkor megint előtérbe kerül az, hogy ők férj és feleség. Érdekes módon a kutatások azt bizonyítják, hogy ez a szakasz – hiába ötven-, hatvan- vagy hetvenévesen jutunk el oda – jellegzetességeit tekintve hasonlít a kezdeti kapcsolati szakaszhoz. Vagyis egymás fölfedezésének, az újbóli egymás mellett döntésnek és az egymásba szeretésnek az időszaka.
Erre a felületre (reposzt) ritkán, de annál karakteresebb véleménnyel belépő valaki mondta egyszer egy személyes beszélgetésben, hogy ennek a posztnak nem kellene másról szólnia csak az egyházról és az egyházban zajló folyamatokról. Azóta is foglalkoztat a gondolat különösen annak tükrében, ahogyan a különböző témájú írásokhoz formálódnak a vélemények, avagy nem. Kétségtelen, hogy a kérdésfelvetések és azoknak reflexiói vagy épp a reflexiók hiányai mintegy tükörképek mutatnak arról, ami minket izgat. Avagy nem.
A gondolat, miszerint az egyházról, pontosabban az egyháznak Isten-reflexióiról kellene szólni a teológus létnek, egyre inkább izgalmasabb számomra. A fenti analógia erősítette fel ezt, amely szerint egy házasságban – mondja korunk egyik sztárpapja, Pál Ferenc –, miután az utolsó gyerek is elhagyja a szülői házat, a házastársak visszatalálnak egymáshoz egy jó házasságban. A kérdés persze árnyaltabb, már ami a házastársak egymásra találását illeti a „köztes időben”.
A szerelem megélésének, megtanulásának tapasztalati valósága valamiképp mégis hasonlatos ahhoz, ahogy újra és újra feltámad a vágy az ideális után. Esetünkben az ideális teológusi lét után.
Mert ez a lét, teológus (diák) álmaink világa alig érintkezik azzal a valósággal, amiben a mindennapok zajlanak. Nemcsak a menedzseri feladatokra gondolok, hanem arra a megnövekedett adminisztrációs kötelezettségre, amelyet egy bonyolult szervezet többszörös csatornája a véghasználókon, a lelkészeken próbál behajtani. Ha ma egy külső szemlélő látná, hogy csak a hitoktatás kapcsán a református egyházban micsoda adminisztrációs kötelezettségnek kell eleget tenni, kalapot emelve elmenne a közigazgatásba zabot hegyezni. E mögé sorakozik az ebből fakadó szervezési kötelezettség, előkészület, egyeztetés, személyes kapcsolat, utazás és annak költségei (amit természetesen senki nem térít meg a lelkésznek, amúgy is jóban vagyunk a benzinkutasokkal!) és még egynémely dolog. Szóval az a „köztes idő”, amelyben eltelik a lelkészi lét, rádöbbent nemcsak arra, hogy nemcsak hogy nem álmaink megvalósításán fáradozunk, hanem a lelkipásztori szolgálat lényegét, a személyes lelkigondozást, a családlátogatást, a betegek, foglyok gondozását sem tudjuk végezni. Jó emlékezetű Kálvin Jánosunk, aki szolgálata két sarokpontjának az igehirdetést és a szeretetszolgálatot, különösen a foglyok látogatását tartotta, ha ennyifajta adminisztrációs kötelezettség teljesítésére lett volna kötelezve a genfi városi tanács által, aligha írhatta volna meg Institutioja bővített változatát, miként a Bibliához írt kommentárjait sem. Noha ez utóbbit szorgalmasan jegyezgették hallgatói gyorsírással.
Irigykedve (és ezt most pozitíve mondom) olvasom teológusoknak valóban a teológia lényegét érintő eszmefuttatásait, s ha néha belebotlom némely régebbi írástöredékembe, régi önmagamra is irigykedve tekintek, hogy a lényegessel volt időm foglalkozni. (Nemrég egyik tanulmánytöredékben egy doktori disszertáció témájának vázlatát láttam viszont).
Itt, az örök megfelelés kényszerében nemcsak nosztalgikusan, hanem igazán vágyom arra a létre, ahol az egyetlen a fontos: Isten a maga megváltó szeretetében. Vágyom megélni újra a teológusi lét teljességét. És elhagyni mindent, az egyetemes papság nevében, építést az építéshez értő presbiterekre, szervezést a szervezéshez értőkre hagyva. Hogy mennyire lehetséges? Van tapasztalatom róla.
És marad a bonyolult szervezeti egység örök törvényszerűsége, a végső mozgatható és erkölcsi felelősséget viselő: a lelkipásztor.
Pedig semmi mást nem szeretnék, csak teológusnak lenni. Lehet, hogy ez kevés a mai világban. De álmaimban ennyi van.
Visszatérni a „köztes időből” a régi-új szeretetbe.
Hozzászólások