Nyelv és hit

Orbán egy hosszabb evangéliumi példázat után azt mondja, hogy az ő kormánya nem ásta el, ami rájuk bízatott, hanem jól sáfárkodtak vele.

Miniszterelnöki évértékelő 2014 – origo.hu

Nem hallgattam, nem is láttam aznap, később, felvételről néztem vissza a szokásos évértékelőt, amit Orbán Viktor miniszterelnök tartott. Addigra elolvastam politológusok színtől, szagtól sem mentes értelmezéseit, ellenzéki politikusok reakcióit, a holdudvar publicisztikáját. Az értelmezés tett kíváncsivá, hogy megnézzem utólag azt a beszédet, amely szokványosan és mégis az állóvizet felkavarva megjelent a magyar médiapiacon. Egy ma ellenzékinek tekintett televízió felvételét nyitottam meg, nehogy az elfogultság áldozatává váljak.

Mindjárt a balogzoltános felütés kezdte izgalmassá tenni a beszéd körülményeit, érdeklődve vártam nemcsak a beszédet, hanem az arcokat, netán a reakciókat, amiket a felvezetés, illetve az azt követő miniszterelnöki beszéd esetlegesen kivált. Merthogy a beszéd politikai tartalma nem sok meglepetést ígért, lévén, hogy sokoldalú tálalásban már áttételes információim voltak, de körítés, illetve annak biblikus tartalmi elemei és a nyelv, amit „kánaáni nyelv”-nek is aposztrofálnak nem kevés mellékízzel épp teológusi körökből, e közegben való elhelyezése és hatása annál izgalmasabbnak ígérkezett. Ez, az elemzésekben sehol sem említett „hitvallásosság” teszi ezt a beszédet a magyar közéleti kommunikációban igazán érdekessé. Hogy nem tűnt fel senkinek – legalábbis ismereteim szerint –, csak erősíti az eddig is tudott médiavalóságról és társadalomértelmezésről való képet. Azt, hogy a politikai mezőben a transzcendens értelmezési lehetőségek alig vagy egyáltalán nem jutnak el nemhogy a tömegekhez, hanem a „szakértőkhöz” sem. Egész egyszerűen a szocializációs okok folytán. Nagyon kevesen vannak, akik értik egy másik nyelv kiterjesztési lehetőségeit, nevezetesen a bibliai nyelvbe kódolt üzenetet. Mert a megértéshez, az üzenet célba juttatásához két fél szükségeltetik. Nem hiszem, hogy a miniszterelnök ne ismerné azt az értelmezési mezőt, amelyben megfogalmazza üzeneteit. Másról szól a történet: a személyes hitvallásról. Itt eredeti értelemben vett credo-ról van szó, Isten-bizonyosságról és társadalmi vízióról, az emberi cselekvés „evilági” normarendszer fölötti megmérettetésének önmagára kötelező erkölcsi követelményéről. Ez egyedi a rendszerváltás utáni politikai közbeszédben. Mert személyes és szemérmes hitvallások voltak és vannak, a vallásosság demonstrálása is több szinten megjelent, de itt teljesen másként áll a dolog. A magyar miniszterelnöknek nemcsak (Isten-) hite és víziója van, nemcsak egy másik világban gyökerező értékrendje és ebből fakadó etikai imperatívusza, hanem bátorsága, szentlelkes határozottsága ezt a víziót bevinni a nyilvános térbe. Egy olyan közegbe, ahová régóta nem merészkedett be – legalábbis nálunk – senki, árnyaltabban fogalmazva: csak nagyon kevesen hasonló helyzetben. Nagyon finoman, nagyon érzékletesen teszi ezt. Megkockáztatom, hallgatósága többsége sem értette.

A nyelvi mező, ahol megjelenik az ilyen üzenet, nem képes teljességében interpretálni. Sőt: alig. A keleti példabeszéd, az amerikai elnöktől való idézet ugyanolyan dekorációnak hatott, mint az evangéliumi hasonlat szándékosan ki nem bontott utalása. A történések transzcendens értelmezése, a küldetéstudat és az az igény, hogy „ássunk két ásónyommal mélyebbre”, egy új társadalmi értékrend érvényesülése, amelyben a közösség érdeke megelőzi az egyénit, nem a neokonzervatizmusból fakadó lehetőség, hanem a kereszténydemokrácia alapvető értéke.

A magyar miniszterelnök a kereszténydemokráciát nemhogy keresztény értékrend nélkül nem akarja értelmezni, hanem a kereszténység alapvető igazságai, a kulcsélmény, hit és hitvallásos meggyőződés nélkül sem.

Ha nem is lehetetlen, de végtelenül nehéz kísérlet. Ugyanakkor végtelenül izgalmas annak, aki birtokában van ennek a nyelvi eszköztárnak, sőt nemcsak annak, hanem a mögötte lévő értelmezési lehetőségeknek. A kódrendszernek. Mert letapogathatóvá válik, hogy mennyire hat egy ilyen nyelv a hétköznapi üzenetek átadásában.

Kétségtelen, hogy nincs könnyű helyzetben, aki erre vállalkozik, ugyanakkor nyilvánvalóvá válik, hogy nem szükségeltetik egy üzenet időszerűségéhez a transzcendentális nyelvtár cseréje. Nem halott a kánaáni nyelv, bizonyos mértékig helyettesíthetetlen, ha cizellált üzeneteket kell megfogalmazni, csupán azt a fáradtságot nem lehet megspórolni, amellyel mértékletesen helyezi azt a szövegkörnyezetbe.

Csendes örömmel vettem tudomásul, hogy vannak olyan közéleti személyiségek, akik jobban bíznak egy nyelv kódrendszerébe rejtett üzenet célba jutásában, mint sokan azok közül, akikre ennek a nyelvnek ápolása és továbbadása bízatott.