Három milliárd forintos keretösszegből, Diplomamentő néven képzési programot indít a nemzetgazdasági minisztérium. A tárca keddi közlemény szerint Magyarországon több tízezren azért nem tudják átvenni a diplomájukat, mert bár államvizsgáztak, a szükséges nyelvvizsgát még nem tudták megszerezni.
Magyarország különös ország. Vagy így, vagy úgy, de sohasem mértéktartóan. Ebben az országban valamit vagy nagyon elszabotálnak, vagy Buzgó Mócsing módjára teljesítenek. Itt az Európai Unió szabályai mindig szigorúbbak, mint máshol, a saját törvényeink eredményessége valahogy mindig megfeneklik végrehajtáson. Ha trafiktörvényt hoznak, akkor szigorúan lepleznek ajtót, ablakot a 18-as karika mögött, ha bűnözőt fognak, arcot takarnak személyiségi jogokra hivatkozva. Ha bortörvény lép életbe, a magyar paraszt könyvbe kellene írja komájával elfogyasztott liternyi borát, ha cukrot forgalmaznak, megfordulhat néhányszor a vámhatárok között az áru, miközben lekerül róla az áfa.
Itt évekkel ezelőtt valaki oktatási korifeusnak feltűnt, hogy a magyar nem beszél eléggé nyelveket, így hát kötelezővé tették a nyelvi számot adásról való papírt. Nem volt rossz a szándék, csakhogy nem rendeltek mellé eszköztárat. A kutya ugyanis néhány évtizede van a rendszerbe bebuldózerezve.
Épp akkortájt koptattam a budapesti bölcsészkar folyosóit, amikor a rendszerváltást követően az orosz oktatásról áttért a nemzet a nyugati nyelvekkel való ismerkedés útjára. Hogyan? Az addig orosz nyelvet oktató tanárokat átképezték német és angol nyelvű oktatókká. Ismert volt a korabeli szlogen: a tanár mindig egy órával jár a diák előtt. Előállt a vak vezet világtalant helyzete, s még ma is vannak olyan alsó szintű iskolák, ahol az idegen nyelveket olyanok oktatják, akik maguk ugyancsak viaskodnak az adott ország anyanyelvi közegében. Gyermekeimen látom, hogy sokszor olyan nyelvi fordulatokat hoznak haza az iskolából a német tananyagban, amit talán már Vilmos császár birodalmában is nyelvi archaizmusként kezeltek.
Itt van tehát legalább két nemzedék, akik tömegeiben „el lettek baltázva”, mert az iskolai nyelvoktatás ma nem tudja biztosítani azt, hogy a magyar gyermekek alapszinten megtanuljanak egy világnyelvet. Aki nem tud súlyos anyagiakat ráfordítani, külön nyelvórákat venni csemetéjének vagy esetleg maga nincs abban a helyzetben, hogy tanítsa, akkora hátránnyal indul, amit csak kivételes szorgalommal tud pótolni egy gyerek, amire pedig csak kevesen képesek.
És akkor jön a felsőoktatási kívánalom, hogy a magyarnak két nyelvvizsga bizonyítványa kell legyen, hogy diplomához jusson. De hány helyen van ez a világban? Miről szól az egyetemi végzettség? Egy tudományág magas szintű ismeretéről. Jobb mérnök lesz valaki attól, hogy három nyelvből papírja van? Merthogy itt nem nyelvismeretről, hanem papírról van szó. Tudom, hogy a papír megléte feltételezi az ismeret meglétét is. De az élet néha másról beszél. Mert egy dolog tudni és már ugyanarról papírral rendelkezni.
Hogy nyelvet, nyelveket ismerni kell, ez nem kérdés. Hogy Magyarországon nem ismernek nyelveket, ez is tény. De ebből nem következik egyenesen, hogy kényszeríteni kellene amúgy jól teljesítő fiatalokat olyasfajta anyagi teher vállalására, aminek viselése lehetetlen számukra. Nyelveket ugyanis nem lustaságból fakadóan mulaszt el tanulni az emberfia, hanem sokszor a körülmények hiányából.
Az élet majd úgy is kikényszeríti, ha szükséges. Ez az előre való nyelvvizsga, illetve a papír meglétének feltétele annak a patriarchális gondoskodásnak terméke, amely mindig jobban tudja, hogy az embernek mire van szüksége.
Félek, hogy másról is szó volt egykor és ma: nem kevés munkahely és pénz rejlik az ilyesfajta projektek mögött.
Pályázatok ürügyén van némi rálátásom a rendszerre, hát leírható és tapintható az a fajta hatékonyság, amely a parazitizmus újkori formáit kikényszeríti. Hogy miért annyi az annyi, az nyilvánvaló. A termelő hátán ül a szervező, oldalán kapaszkodik a tervező, nyakában lóg a szakértő, lábán mászik a műszaki ellenőr, fülébe sugdos (nem kevésért) a projekt menedzser, s mindezek tetejében markába röhög az ördög. Pedig Jókai megmondta – ó, hogy miért ezek a mondatok maradnak egy gyerek emlékezetében – „az ördög sem dolgozik tíz percenten alul”. (Egy tábla 70%-os csoki annak, aki megmondja, honnan való az idézet)!
Az igyekezet, hogy tanulmányaikat anyanyelvükön a megfelelő minősítéssel elvégzett fiatalok végre hozzájussanak fáradtságuk papírtermékéhez, ami igazolja tudásukat, szóval az igyekezet becsülendő. Hogy a kormány ennyit rászán, még inkább. De valahogy nem fér a fejembe, miként korábban sem akart fészek melegre találni, hogy miért kell kényszerrel üdvözíteni a jövő nemzedéket. Oly sok mindenben rábízzuk sorsukat és politikusaink, áttételesen országunk sorsát. De ebben nem. Ha egyszer egy felmérés kidobná, hogy bevándorló tömegek milyen arányban rendelkeznek piacképes nyelvtudással, feltehetően meglepődnének korifeusaink.
Lehet, hogy a dolgot a másik oldaláról kellene közelíteni: a kultúra, a tájékozódás, a szakmai kvalifikáció, az előmenetel lehetőségéből. Belülről, s nem felülről támasztani az igényt. Ugyanarról lenne szó, csak másként.
Isten sem kényszerítette sosem népét, csak eléjük adta az alternatívát: az élet és halál, a jó és rossz lehetőségét. És mellé egy biztatást: válaszd a jót!
Isten ettől Isten.
Hozzászólások