A kutatás eredményei szerint a kiköltözők átlagéletkora 33 év, a válaszadók 72,2 százaléka 25 és 40 év közötti, és nagyjából ugyanannyi a nő, mint a férfi. A kiköltözők bő háromnegyede dolgozni ment, ebben a csoportban az emberek felének volt konkrét munkaajánlata, a többiek kint kerestek munkát. A válaszadók tizede a párját követve érkezett, tanulni 7,2, cél nélkül szerencsét próbálni 5,1 százalék érkezett. A legtöbben gazdasági helyzetük javításáért mentek ki, de a negyedik leggyakrabb válasz volt az, hogy a rossz magyar politikai helyzet elől költöztek el.
Itthon a válaszadók 70 százalékának volt munkája, 16 százalék diák volt, 14 százalék alkalmi munkákból élt vagy nem dolgozott. A kiköltözők 90 százalékának van kint állása, a többség nem a magyarországi munkáját folytatja.
A szociológiai kutatások általában nemcsak állapotfelmérésre alkalmasak, hanem politikai üzenetek megfogalmazására is. Ez történik azokkal a felmérésekkel, amelyek időről-időre visszatérően a kivándorlással, a nyugati munkavállalással foglalkoznak. Hogy van politikai üzenetük is? Lehetséges, merthogy mindennek van. A mai migrációs mozgásoknak elsősorban nem politikai a hátterük – most és kizárólag a Kelet- európai népességről beszélek -, hanem gazdasági. A fenti hivatkozás alatti kutatások is arról beszélnek alapvetően, hogy nem munkanélküli, egzisztenciálisan veszélyeztetett rétegek keresnek kitörési pontot elsősorban, hanem jórészt olyanok, akik egy jobb jövedelemért cserélik fel nemcsak a munkahelyüket, hanem a lakóhelyüket, azaz az országukat is. Ez a globalizációs kutatási minta, amelyik egy ország kivándoroltjainak motivációját vizsgálja, nem szól másról és többről, minthogy megváltozott a regionálishoz való viszony. De az okok még mélyebben vannak. Mivel magam is végigkövettem néhány ismerős, gyermekkori barát életútját, olykor nagyobb közösségi mozgásokat is, egyértelmű, hogy az elvándorlási hajlandóságnak az anyagi vonzatai csak az egyik aspektust jelentik. Bár a legtöbben erre hivatkoznak.
Azok mennek el, akiknek az érzelmi kötődései mások. Általában a másod-harmadgenerációs városlakók, illetve a kisvárosi, falusi lakosságnak az a része, akinek egzisztenciája munkavállalóként többnyire valamelyik környezetében lévő kisvállalathoz köti.
Az okok tehát mélyebben vannak. Az alig valamiben való kötődésben. Akik mennek, nem veszítenek semmit, legalábbis a nagyobb nyereség reményében kötnek nyúlcipőt. Alapvetően különböznek két kivándorló generációtól, azoktól akik a 19-20. század fordulóján hasonló okokból, de mégis másfajta nemzeti tudattal vettek vándorbotot a kezükbe és azoktól, akik a második világháborút, illetve 1956-ot követően hagyták el a hazát.
Az említett első generáció, bár a haza nem tartotta meg őket, igyekeztek a maguk környezetében újrateremteni a hazát, templomokat építettek, kulturális, anyanyelvi közösségeket hívtak életre, és továbbvittek olyan közösségi szervező mozgalmakat, mint a cserkészet. Ezek igyekeztek az identitást valamiképpen megőrizni és tovább is adni. A második generáció, a világháború utáni menekültek intellektuális erejét és nyelvi ragaszkodását olyan műhelyek bizonyítják, mint a Szepsi Csombor Kör, Mikes Kör, Párizsi Magyar Műhely, a Látóhatár, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, az amerikai magyar cserkészet, a Dél- amerikai táncház-mozgalmak, izraeli magyar színház és napilap, magyar irodalmi újságok, könyvkiadók.
Alapvetően tapintható a mentalitásbeli különbség a régi és mai kivándorlók között. Ma nincs igény vagy alig tapasztalható az anyanyelvi kultúra ápolására. A teremtő és elindító értékek továbbadására. Nemcsak munkaerőt, hanem mentalitást is exportál az ország, s miközben a kint lévők nem ritkán ostorozzák az itthon maradt állapotokat, maguk sem képesek egy másikat, például az áldozatvállalást, az önszerveződést, a műhelymunkát, a kulturális, szellemi, hitbeli közösségek alapítását vagy újraalapítását megtenni.
Ennek a háttere érdekes. A miért!
Azért, mert azok mennek, akiknek itthon vesztenivalójuk alig volt. Érzelmekről beszélek. És anyagiakról. A kommunizmus harmadszor űzi el gyermekeit, kétszer politikai okból tette, most pedig azért, mert megfosztott nemzedékeket nemcsak a valahova tartozás, hanem a "van, amiért itthon maradni" életérzéstől. És nem mellékesen a vagyontól. Attól a felelősségtől, hogy annak megőrzésével, gyarapításával tartozik minden nemzedék az előtte járóknak.
Nem szól tehát többről a mai migráció, mint arról, hogy a gondolkodás és az eszményi fogalmakhoz való viszonyulás változott meg. Nem a világ. Mert itt is, ott is majd 1-szer 2 méteres lakást adnak mindenkinek végső nyughelyül vagy annyit se, egy jellegtelen porcelánedényt, melyet névtelenül lehet hagyni. Az illúzió, hogy a köztes különb itt meg ott. Ha csak ennyi az élet, talán. De akinek perspektívája túlmutat e földi dimenzión, annak a dolgok árnyaltabb képet mutatnak.
Hozzászólások