Ahogy Ábrahám szolgálója, Eliézer, úgy a püspök is megbízója drága ajándékait vitte magával az útra. Hegedűs Lórántra az aranynál, ezüstnél is drágább kincs, az Ige bízatott, amit elvitt minden magyar közösséghez szerte a világon, hogy az ószövetségi szolgához hasonlóan a menyasszonyt a vőlegényhez, azaz a gyülekezeteket Krisztushoz vezesse. A püspök a szolgálat terhét sohasem tette le, a kórházi ágyon az utolsó pillanatig is írta, diktálta könyveit.
Elment a minden élők útján a felmagasztalt és megtagadott, az ünnepelt és elhallgatott püspök, Dr. Hegedűs Lóránt, a magyarországi református egyház egyik 20. századi megkerülhetetlen alakja, aki zsinati elnök, misszionárius, próféta, irodalmár és igehirdető volt. Sőt ennél is több. Teológus, aki rendszerben látta a világot.
Jó lenne, ha helyén értenénk a szavakat. Ráült egy kor a nyelvre, annak értelmét könnyen kiforgatja nem a szavak etimológiája, hanem azok politikai töltete révén.
Eltemették 2013. február 16-án. Voltak, ahányan voltak résztvevők, voltak, akik voltak.
Ha majd egyszer megfelelő távolságból lehet látni a kort, a személyt és munkásságát, sok minden tisztábban látszik.
De hogy jelenség volt, vitathatatlan. Prófétai hévvel ment az általa választott igazság mentén, ha szükséges volt szembe a fősodorral. Igehirdetéseinek, tanulmányainak nemzetféltő igazságait az idő fogja eldönteni. A jeremiási sors a pusztulás közelségében kevésbé vigasztaló. Fájdalomra fordul az igazság beteljesedése. Alig három-négy emberöltőre kell visszanézni az Ormánság reformátusságára. Igaza volt-e Kákicsi Kis Gézának, Csikesz Sándornak, Kodolányinak? De mit ér az igazság, amelynek útját üres falvak, porladó kövek és festett kazetták alatti egykori orgonák hűlt helyei jelzik?
Barokkos körmondataiban, illési hevületében visszajárt valami a hajdú ősök szelleméből, a 19. századi prédikátorok Jókai által megformált protestálásából. Tudása alkalmassá tette, hogy átmerészkedjen olyan területekre, amelyekről az egyházi értelmiséget fél évszázadig kitiltották. Fültanúja voltam Görgey Gábor dohogó sérelmének, akinek egy szépen leírt és felolvasott tanulmányát, ahogy Görgey fogalmazott „egy rögtönzött filippikával” Hegedűs püspök kérdésessé tette. A felvilágosodás értelmezéséről folyt a beszélgetés.
Bemerészkedett olyan peremterületekre, amelyekben érvénye volt a teológiának. Sőt, a teológiát a logosz tou theou értelmében emelte be a mindennapok nemzeti, társadalmi sorskérdéseibe.
Megkerülhetetlen egyéniség volt egy változó kor hajnalán. Azonosulási vagy azonosítási pont annak vállalásával vagy elutasításával a magyar reformátusság, sőt a magyarság számára. Ezért történt, ami. Nem sokan vannak, akik miatt, akikért vagy éppen ellenében megmozdult az egyház törvényalkotó gépezete. Ő ezek közé számláltatik. Igazságait, mint dühöngő vulkán a sziklatömböket, csiszolatlanul dobta ki magából. Ez az elementáris erő riasztó volt. És lett vállalhatatlan sokaknak.
De van még valami, ami talán a legfontosabb a „Hegedűs-jelenséggel” való szembesülésben: a radikalizmus teológiai interpretációja. Az egyház radikalizmushoz való viszonya. Mert a magyar református egyház történelmi beágyazottságánál fogva a radikalizmushoz áll közelebb. Prófétai volt ez az alapállás. Az Ószövetség prófétái kivétel nélkül radikálisak, Komoróczy Géza szerint Illés a Baál prófétákkal való harcában egyenesen nacionalista, aki népét a nemzeti hagyományba zárta be. De hasonló ismétlődik meg a babiloni fogságból való hazatérés után.
Az európai szellemtörténet talaján a radikalizmus nem az egyházból indult ki. Ezért nincs is európai keresztény fundamentalizmus. A létező radikalizmus a szekuláris társadalom terméke, a társadalom – kereszténység által átitatott - hagyományos értékeinek tagadására adott válaszként. Vagyis a kereszténység akaratlanul is egy talajra kerül az őt tagadni akaró szellemi áramlatok kritikájával.
Az elhatárolódás kísérlete nem a létértelmezés másságából fakad, hanem a politikai korrektség megfelelési kényszeréből. Semmi sem beszél erről világosabban, minthogy az egyház (és bizonyos tagjai) közéleti szerepvállalásának lehetősége vagy tiltása nem egy teológiai diskurzus következtében alakult ki – elismerve, hogy kiforrott álláspontra a gyorsan változó világban nem volt elég idő -, hanem a politikai közbeszéd hatására. Nos, amennyiben az egyház a politikai korrektség mindenkori igényeinek akar megfelelni, nem veszíti-e el az evangéliumi radikalizmushoz való jogát és évezredes örökségét, a jánosi teológia feszültségében, „Ne szeressétek a világot, se azokat, amik a világban vannak”! Vajon nem azért roppant meg az európai kereszténység hitele, mert nem merte felvállalni a társadalom istenarcúsága megcsúfolásának radikális bírálatát? Úgy elhumánusúlt, hogy Istennek nincsen már helye benne. Ezek a kérdések elodázhatók, de meg nem kerülhetők sem a magyar, sem az európai kereszténység számára.
Néhány személyes tapasztalatot is feleleveníthetnék Hegedűs Lóránt püspök úrról. Fölösleges. Aki volt itt, töredékesen látszott, egy másik instancia előtt ítéltetik meg teljességében. Két okom van mégis, hogy kegyelettel szólok róla. Az egyik, hogy az elérhető református médiafelületeken a halálának és temetésének tárgyszerű ismertetésén túl nem sok olvasható. (Ez rólunk is elmond valamit). A másik, hogy annyi, csak halálában megkerült reformátushoz vagyunk jók és irgalmasok és evangéliumi lelkűek, megbocsátók. Hegedűs Lóránt mégiscsak úgy volt közülünk való, hogy vállalta a református lelkészi szolgálat minden szépségét és nehézségét, rendelt időben az őrálló felelősségét, vállalta népével a sorsközösséget. És vállalta Krisztust, a győzedelmest és a keresztet hordozót. Akinek kétségei lennének, olvassa el írásait.
Ady Endre
Föl-földobott kő
Föl-földobott kő, földedre hullva,
Kicsi országom, újra meg újra,
Hazajön a fiad.
Messze tornyokat látogat sorba,
Szédűl, elbúsong s lehull a porba,
Amelyből vétetett.
Mindig elvágyik s nem menekülhet,
Magyar vágyakkal, melyek elűlnek
S fölhorgadnak megint.
Tied vagyok én nagy haragomban,
Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban
Szomoruan magyar.
Föl-fölhajtott kő, bus akaratlan,
Kicsi országom példás alakban
Te orcádra ütök.
És, jaj, hiába, mindenha szándék
Százszor földobnál, én visszaszállnék,
Százszor is, végül is.
Hozzászólások