Ugyan az embernek 365 napig tart minden évben a párzási időszaka, mégis fontosnak tartjuk, hogy erről valamilyen formában rendszeresen megemlékezzünk. Erre való a Valentin-nap, ami a párok védelmezőjének, Szent Bálintnak tetteihez és kivégzéséhez köthető. Bár a keresztény szent meghalt a szerelemért, nekünk mindössze annyi a feladatunk, hogy ennek a mindenki által kergetett állapotnak a jegyében jól érezzük magunkat.
Mivel van összehasonlítási alapom a Bálint napot illetően, - és mert ma, mily szerencse, nevem napja vagyon! - beszélni szeretnék arról, ami a Bálint nap volt gyerekkoromban és arról, ami a ma Valentin napi történése, bár ez utóbbiról a tapasztalatok ismeretében szinte fölösleges. Egyáltalán a névnapokról, amelyek egyre inkább feledésbe merülnek, ha csak a kereskedelem valami piros szívet, csakrát, love-ot nem kínál rájuk.
A magyar hagyományban – és itt elsősorban egyházi hagyományt kell érteni, más fogalmaink szerint népi vallásosságot – a névnapok fontosabbak voltak, mint a születésnapok. Miért? Mert egy hagyományos család, amelyik harmadik unokatestvérségig nyílván tartotta a rokonságot, egy négy-hatgyerekes, vagy annál is több családi kötelékben nem tudta számon tartani a születési napok idejét abban a kiterjedt rokonsági körben, amit nemzetségnek neveztek. De nyílván tudta tartani a névnapokat, amelyek nemritkán (pl. István, János) két évszakban is jelen voltak. Ünneplésre többnyire a téli munkaszüneti idő volt alkalmas. A nyári ünnepek kivétel nélkül közösségi alkalmak voltak.
A mai születésnapozás újkori szokás. Az individualizmus előretörésének egyik emblematikus megjelenése, ahol a személy egyes számban kerül előtérbe, és ahol a többiek egyfajta alárendelt szerepet játszanak. Mert minden az indivídumért van. A születésnapok elmagányosítják az ünnepet, a névnapok a közöset próbálják hangsúlyozni. Mert mi a név? Öntudatosabbaknál identitásképzés, másoknál divathullám, avagy a kor szelleméhez való alkalmazkodás. Az egy nemzedékkel korábbi isten- vagy nemzettudat lenyomata. Másfélszáz év statisztikái tanúskodnak erről. A Bibliában a prófétai könyvek.
Olyan közösségből való az örökségem, ahol a név továbbadásának is felelőssége volt. Legnagyobb fiam negyedik a sorban a Bálintok között, amire már most büszke. Ismeri a dédapja házát, járt is benne, látta a sírkövét, nagyapjának pedig ült és reméljük, hogy még ülni fog az ölében, és a távolság ellenére is évente átölelhetik egymást. Négy nemzedék, akiket összeköt egy név, a vérség és az, hogy valami ránk bízatott a világnak ezen a táján. Két országban, ha már így adta a történelem.
Valamikor épp egy ilyen estén, megindultak emberek a Bálintos házak felé. Hozzánk is jöttek. Nem volt különösebb felhajtás. Édesanyám egy nagy „vájling” – ami fatekenyő is lehetett – fánkot, ahogy nálunk mondták, pánkót sütött aznap. Édesapám bevitte a nyári konyhába a kecskelábú asztalt, fenyődeszkákat fektettek az asztal két oldalán fekvő székekre, amit háziszőttes szőnyeggel takartak le és így várták a vendégeket a durmoló kályha melegében. Havas estéken csikorogtak a bakancsok a februári fagyban. Minden érkező posztókabátja domborodott: egy-egy üveg jófajta bort rejtegettek alatta. Húsz-harmincan is jöttek, rokonok, barátok, mind Bálintozók. Isten nevében jót kívántak. Nagy hangzavar volt a tömeg miatt megszűkült konyhában, mígnem megszólalt a nóta. Olyan jó magyarosan: Istenről, szerelemről, szülőföldről, csalódásról és a katonaéletről. És tartott hajnalig, mikor édesanyám a „nagyházban” már rég az igazak álmát aludta.
No, az idén is Bálintoztunk, mondták később is.
Mikor először találkoztam a Valentinozással, múlandó tévedésnek gondoltam. Azóta tudom, hogy egy gyökerét, hagyományát vesztett társadalomra oktrojálja rá a nyereségorientált kereskedelem a szerelem ünnepét. Mert van kire. Mert nincs viszonyítási alap. Nem Bálintot, mégcsak Valentint sem keresi senki. Aki pedig csak ezen a napon akar szerelmet, havasodjon be a lábbelije és fagyjon át a márkás cipőbe bújtatott lába, anélkül, hogy megtalálná azt.
Inkább induljon egy régi rege nyomába, miszerint:
„Bálint tiszteletre méltó pap volt, akit Claudius császár magához hívatott és megkérdezte őt, így szólván: „Mi lelt, Bálint? Miért nem élvezed barátságunkat azzal, hogy a mi isteneinket imádod és hiú babonádat elveted?” Mire Bálint: „Ha Isten kegyelmét ismernéd, ezt semmiképpen nem mondanád, hanem lelkedet elfordítanád a bálványoktól és Istent imádnád, ki a mennyekben van.” Akkor valaki, aki Claudius mellett állt, így szólt: „Mit akarsz mondani, Bálint, a mi isteneink szentségéről?” Mire Bálint: „Róluk semmit sem mondok, hacsak azt nem, hogy szánalmas és minden tisztátalansággal teli emberek voltak.” Erre Claudius: „Ha Krisztus az igazi Isten, miért nem mondod meg nekem az igazat?” Mire Bálint: „Bizony, Krisztus az egyetlen Isten, s ha hiszel benne, lelked üdvösséget nyer, az állam gyarapszik, minden ellenséged fölött győzedelmeskedsz.” Claudius pedig így szólt a mellette állókhoz: „Római férfiak, hallgassátok, milyen bölcsen és helyesen beszél ez az ember!” Akkor így szólt a prefektus: „Félrevezeti a császárt! Hogyan is hagyhatnánk el azt, amit gyermekkorunktól vallunk?” És akkor Claudius szíve megváltozott, Bálintot egy másik parancsnok őrizetére bízták, és miután annak házába vezették, így szólt: „Uram, Jézus Krisztus, igaz világosság, világosítsd meg ezt a házat, hogy felismerjék; te vagy az igaz Isten!” Mire a prefektus: „Csodálom, hogy azt mondod: Krisztus a világosság. Viszont ha az én lányomat, aki régóta vak, megvilágosítja, megteszem, amit csak kívánsz.” Akkor Bálint imádkozva visszaadta a vak leány szeme világát, és abban a házban mindenkit megtérített. Azután a császár az Úr 253. esztendeje körül lenyakaztatta (Jacobus de Voragine).