Emberi mivoltukból kivetkőzött asszonyokat uszított Pásztor István délvidéki politikusra Gaudi-Nagy Tamás kedden a Kossuth téren. A YouTube-ra kikerült felvétel szerint a Vajdasági Magyarok Szövetségének elnökét nem kímélték a felhevített idős nők. Ketten megszállottan köpdösték, egy harmadik pedig ocsmányságokat vágott a fejéhez, perceken át követve a politikust, amit az nem túl lelkesen, de rezignáltan tűrt.
Leköpték, lehazaárulózták Pásztor Istvánt, a Vajdasági Magyarok Szövetsége elnökét. Történt mindez Budapesten, Magyarország fővárosában. Tették ezt úgynevezett anyaországi magyarok egy kisebbségi sorsban élővel. A nagyon magyarok a kevésbé annak tartott magyarral.
A történet emberi oldalával ne foglalkozzunk, de a jelenség két fontos kérdés felvetését igényli.
Az egyik, hogy egy kisebbségben élő melyik hazát árulja el, ahol született és él, vagy a magyar hazát? Esetleg mindkettőt? Egyik helyen hontalan, a másikon otthontalan. Vagy éppen többlete van ennek a létnek, két nyelvben, két kultúrában otthonos az ember. Az egyiket családjától, a másikat helyzetéből adódóan kapja. És a két kultúra – már amennyiben az anyanyelvit is van lehetősége iskolában alapfoktól a felsőig tanulni, – érdekes módon különül el egymástól. Az anyanyelvben nemcsak a kommunikáció lehetősége van benne, hanem az identitás sajátossága. Ezért is más lesz egy vers olvasata, érzelmi töltése, a nemzeti ünnep, a nemzeti szín. A himnusz, s a Szózat. Mert a lét nem választott, hanem adatott. Nem ő vagy ősei lépték át a határt, hanem a határ lépte át őket. Ezért alakul ki egy sajátos hazatudat, amely a régi „nagy” országot nem visszaálmodja, hanem a szülőföldet emeli fel a haza magasságába. Amiben él, a haza, nem puszta földrajzi fogalom, hanem az eszmei kiterjesztése a realitások fölé. Minden nap hitet tesz mellette csupán azzal, hogy magyarként vállalja magát. Úgy is, ha a többség nyelvét beszéli. Ebben az értelemben nem árulja, és nem védi, „csak” éli, mert a haza ő maga. És a családja, gyermekei vagy unokái, a szomszédjai vagy a papja, akikkel magyarul beszél. Amikor pedig beszél, mert az élet adottsága együttélni a másikkal, többségivel vagy más kisebbségivel, akkor az emberlétét éli, a szintén hasonló sorsot: ugyanolyan kenyeret vesz le a bolt polcáról, ugyanolyan gáz vagy villanyszámlán fizeti be a rezsidíjat, mint a vele élők, legfeljebb nehezebben vagy egyáltalán nem érti az azon szereplő szöveget.
Nem árul el és nem is véd hősiesen hazát, csak ember és magyar: az összekeveredés veszélyével. Hogy is mondja Tamási Áron? „Aki embernek hitvány, magyarnak alkalmatlan!” Pedig ő tudta, hogy milyen a kisebbségi sors, azt is, hogy milyen Amerika. Mindenikben volt része életében. Hosszabb ideig.
A másik és talán izgalmasabb az a hozzáállás, amely az eseményen túlmutat. Van, aki tudja, hogy mit kellene a másiknak csinálni. Abban az élethelyzetben, amiben ő maga sosem volt. Ismerjük ezt nemcsak a nemzeti megmaradás frontján, hanem a hit küzdelmeiben is. Mert nagyon sokan tudják, hogy mit kellene az egyházban csinálni, hogyan lehetne ilyen meg olyan hiteles, életes közösségeket életre hívni. Víziókat vázolnak, csak éppen nem állnak be húzni a gyülekezet szekerét. Az örök diagnoszták, kritikusok, a távlatosak, akik távolról tesznek a megmaradás hétköznapi küzdelmeire. Mert ők nagyobbra hívattak.
Szeretjük őket és elhisszük nekik. Csak lássuk az ő áldozathozatalukat, családtagjaikat és utódaikat a templompadokban és nemzeti ünnepeken.
Hibázni pedig csak az tud, aki dolgozik.
Hozzászólások