A szakralitás keresése, mint menekülés a cselekvés elől? Ez olyan, mint amikor egy szerzetesre azt mondják, nem csinál semmit egész nap, csak ül és imádkozik. Nem mintha egy kontemplatív rendbe tartozó szerzetessel akarnám összehasonlítani magam, de annyi hasonlóság azért mégis van, hogy mindketten azt gondoljuk, ami fontos az életünkben, az belül van, nem kívül. A cselekvés, mint olyan elég tágasan értelmezhető fogalom. Cselekvés egy tányér bácskai rizses húst adni egy hajléktalannak vacsorára, még ha nem én főztem, akkor is. És cselekvés „működtetni” valahogy egy családot. Ebben az országban ez már szinte hőstett számba megy.
Két mondat ütött szíven egy kortárs költővel készült hosszabb beszélgetésből, hogy a szakralitás keresése menekülés-e a cselekvés elől, illetve, hogy a normális cselekvés, mármint, hogy valaki tisztességesen működtet egy családot, már nem is olyan egyértelmű a társadalom többsége számára.
A marxizmus egyik alaptétele volt, hogy a vallás ópium a népnek. Modern fogalmi rendszerünkben: a szakralitás kivonulás a társadalomból. Azaz, aki a szent dolgokkal kerül közelségbe, elkezd „haszontalan” tagja lenni a társadalomnak. A gondolkodó ember, az önmagába, illetve az önmagán kívülibe elmélyedő személy nem csinál semmit. Gondolkodni nem hasznos. Hamvas Béla 1937-ben ír egy gyönyörű esszét a gondolkodás szabadságáról, ahol azt fejtegeti, hogy a középkorban az egyházi dogmák kötötték gúzsba a gondolkodást, az újkor, amelyik az ész mindenhatóságát hirdeti, ugyanezt teszi a technika révén. A technicizáltság öli meg a gondolkodást, s ebben a modernitás semmiben sem különbözik a sötétnek tartott középkortól. A döbbenet, hogy ma sem szeretik a gondolkodó embereket. A végrehajtóké ma a világ. Meg az alkalmazóké. A cselekvés tehát a hasznosságban mérhető. Csakhogy mi a hasznosság? Kétségtelen, hogy látványos a jótékonykodás, a segítség, ami a pillanatból emel át a másikba.
Az archaikus társadalmak cizelláltabbak voltak. Becsülete volt a nagyerejűeknek, az ügyes harcosoknak, a fürge surranóknak, de becsülete a szellem birtokosainak, légyenek azok varázslók vagy másfajta képesség birtokosai: szépen éneklők vagy kiváló táncosok. Az a cselekvés, ami a szellemvilághoz vagy éppen az esztétikumhoz tartozott, semmivel sem volt alábbvaló a gyökerek gyűjtésénél, ami alkalmasint a test táplálását szolgálta.
Félelmetes az a társadalom, amelyik leválasztja önmagáról a szakralitást, de nemcsak mint cselekvési, hanem mint létezési módozatot.
Ezért sem tűnik fel, hogy vállalni a társadalmi elfogadottságnál több gyereket, kettőt, hármat, négyet, vagy akár többet is, nem a társadalmi értékekkel való szembemenést jelenti csupán, hanem az élet továbbadásának, a teremtés munkájának folytatása. Mert felkelni minden reggel tizenöt éven át egy édesanyának, hogy bepakolja holmijait, s felöltöztesse gyermekeit, nem kevesebb cselekedet annál, mintha egy másik nő azért kel fel, hogy legmegfelelőbb formájában érkezzen meg termelő munkahelyére. A felkelésben, s a motivációban sincs különbség, legfeljebb a díjazásban. Bár erről az érdekeltek vallhatnának hitelesen, de korántsem azonosan.
A szellem lassan luxuscikk lesz a mai világban. A gondolkodó, az elmélyülő, s netán a transzcendens lehetőségét kereső és megélni akaró ember pedig „haszontalan”. S ha ez igaz, belegondolni is borzongató, hogy milyen lesz az európai és az egész nyugati világ, amelyik a hasznosság materialista elvének oltárán mutatja be áldozatait. Ez már nem az emberek világa lesz, hanem a gépeké, mégha vérző szív is dobog a mellkasokban chipek helyett.
Isten nélkül a világ nem elképzelhetetlen. Csak végtelenül kiábrándító.