Bár a Magyar Közlönyben csak október 31-én jelenik meg, Balog Zoltán bejelentette a reformációi gálán a Reformációi Emlékbizottság életre hívását, amelyben az állami és egyházi vezetők, valamint a történelmi protestáns országok nagykövetei együtt készülnek majd arra, hogy a reformáció ötszázadik évfordulóján megmutassák, mi mindent kapott a magyarság a reformációtól, egyáltalán a keresztyénségtől.
Kettős érzés kerít hatalmába október vége felé közeledve: a reformáció ünnepének magasztossága és a halottak napjának közelsége. Mindkettő emlékezés, ugyanakkor több annál. Az egyik emlékeztet a személyes veszteségre úgy, hogy közben számot is vet az ember az élettel és annak értelmével. Halottak napján kedves arcok vonulnak előttünk. Olyanok, akikhez elszakíthatatlan kötelék fűz. Emlékek járnak vissza. Egy boldogabbnak megélt kor, amelyben teljesebbnek tűnt az élet. Visszajárnak a gyermekévek, az érzelem nehezen ad teret a valóságnak. Pedig minden elmúlik. Az élet is.
Az az élet, amit ma modern létnek is nevezünk, nem számol az elmúlással. Úgy kerít hatalmába a sodrás, mintha örökké élnénk, mintha sosem öregednénk meg, mintha sosem lennénk betegek, mintha sosem szorulnánk másra. Mintha életet él az ember. És azt gondolja, hogy nem gondolva az elmúlásra, el is tudja kerülni azt.
Minden, amit élünk vagy elmulasztunk, nyomot hagy maga után. Valakiben az utánunk jövők közül. Ahogy nyomot hagytak azok is bennünk, akik előttünk jártak.
Az élet legfontosabb dolgait senki sem intézi el helyettünk. Ezt fedezte fel a reformáció. Azaz visszahozta ezt az elveszett tudást. Az évek bábáskodása megfakította ezt az ismeretet. Sokan könnyebbnek találják a végrehajtás zúgolódását, mint a szabadság kockázatát. A szabadságban vállalni kell a személyes felelősséget is. Nem könnyű az abban való lét. Alig két évtizede próbálgatjuk ezt, és látjuk a buktatókat. Hogy nemcsak élni, hanem visszaélni is lehet vele. És látjuk azt is, hogy a szabadság felelősség nélkül, belső tartalmak nélkül, az önkorlátozásra, a jóra való hajlandóság nélkül új rabszolgalétet tud teremteni.
A szabadság csak felelősséggel igazi szabadság. Határa nem ott van, ahol a másik szabadságát sérti, hanem ott, ahol szabad valaki a jó választására. A jó definícióját a Bibliában így találjuk: „szeresd felebarátodat, mint saját magadat”. De ez csak a bibliai igazság fele, mert előtte van egy másik szeretet-viszony, Isten irányába. Mert az önszeretet nem mérce. Korunk problémája pontosan abból adódik, hogy egy hamis önszeretetet kényszerít rá a világra. A fogyasztás és individualizmus önszeretetét. Ma úgy kell szeretni, ahogy felkínálják. És ahogy elvárják. Van egy angol szó erre: mainstream.
A reformáció, mint nem befejezett történés mindig visszavisz, re-formál, azaz visszaigazít ahhoz az igazsághoz, hogy élni, viszonyulni az Istentől kapott szabadságban másként is lehet, mint ahogy azt a mindenkori mainstream sugallja.
Hozzászólások