Zabálhatjuk a sonkát és a vele főtt tojást, és aztán keresgélhetjük a nyuszi csokitojásait sötétedésig anélkül, hogy egy pillanatig is komolyan kellene vennünk az ősrégi, és amúgy is korhatáros horrormeséket.
Csonkahét van. Már akinek. Szűkített értelemben mindenkinek: hívőnek, ateistának, azoknak, akik élvezik annak ajándékát, amit egy Jézus Krisztus nevű egyénhez kötnek, a húsvét ünnepét, és annak második napját. De mégse mindenkinek, merthogy nem tud ünneppé válni ez a nap.
Az első, azaz a vasárnap még úgy, ahogy, de a második nap, na az a nagy kihívás a tagadó léleknek. Sem a nyúl, sem a tojás, csibe, csoki, szalma, kutyasétáltatás, wellness, gőz és langyfürdő, kertásás, kocsimosás, szóval semmi nem segít. De hovatovább a szkepticizmus is lógatja meztelen lábait a racionalizmus langyos vizében. Ezt látjuk – és olvassuk - a magyar elektronikus média egyik fenegyerekének számító új honfoglaló fejedelem megnyilatkozásaiban. Ő a tótawé. Ne vitassuk el tőle: jelenség. Talentumokkal megáldott, aki (hír)nevét korábban eredeti látásmóddal, kritikus hangvétellel szerezte. Témái változatosak voltak, egy sújságírói ölismerés is bécsöpögött az Úrnak 2003 esztendejében (hú, ha ezt elolvasná, hogy felpaprikázódna, hogy nem i.sz.) tarsolyocskájába, melyet nem Árpád apánkkal hozott magával valamelyik felgyalogolója, hanem az óceánumon túl varrtak nékije vadbivalybőrből. Mikoron az Levédiábul elinduló Árpád apánk vót, akkoron ezen fekete tehénformájú lényeket bihalnak mondták.
Hát ilyen fekete mezt vett fel ez az Árpi gyerek, aki tudatosan vállalja a bárány szerepet. Nem a néhai jó mikszáthosat, hanem a sötétszőrűt. Olyanokat mondogat, hogy inkább a pokol, mint a Biblia Istene, aki ilyen, meg olyan dolgokat tett. De későn jutott el ide. Először csak kritikus volt. Mindennel és mindenkivel a Kádár-rendszertől a lóvá tett fogyasztóig. Az utóbbi időben két témánál horgonyzott le: aktuálpolitika és kereszténység.
Bevallom, én szívesen olvastam sokáig, hiszen olyan sarkított megfogalmazásokkal állított pellengérre témákat, amelyekkel, ha nem is értett egyet egészében az ember, de érezte mögötte az „utánajárást”, azt, hogy találkozott, szembejött vele egy társadalmi fonákság, ezt jó szemmel látta meg, és stílusos köntösbe öltöztetve dobta piacra. Bátorság volt benne. Még a trágárság, a túlzó kép is elviselhető volt. Bár határon bolyongott az ízlés, de az elviselhetőség határán. Ez volt az indexes korszak, tótawé „aranykora”. Bár a végén már a lap számára is kezdhettek kínossá válni nemcsak témaválasztásai, hanem maga az ember. El is váltak útjaik. A publicista nem sokáig bírta a szabadúszást, az „egyedül nem megy” kényszere hajtotta jelenlegi kenyéradó gazdájához.
Ez már egy más világ. Kényszeresen keresi a botrányt. Belelavírozta magát egy olyan zsákutcába, amelyben már önmagáért való minden. Nem érdekli az igazság, csak minél nagyobbat mondjon. Nem beszélgetni akar, ex cathedra kijelent. Nem tisztel semmit, sem érzést, sem másságot, sem hitet, sem meggyőződést - hallatni akar magáról. Olyan, mint mikor vetkőzni kezd valaki. Egy ideig érdekes, botrányos a felfedett testrészek milyensége, de ez csak addig, míg az utolsó ruhadarab is lehull.
Az, hogy bohócot szeretne csinálni Istenből, az üdvtörténetből mesét, már kevesek ingerküszöbét lépi át. Talán legtöbb keresztyén rájött a régi igazságra: bolond likból bolond szél fú. Márpedig sokfelől lyukacsos ez a nagy világháló. A szabadság éppen az, hogy szabad az istentelen szónak is nyomtalanul elszállni az éterbe.
Ami mégis figyelemre méltó a tótawé jelenségben, egy stúdióbeszélgetés döbbentett rá (csak erős idegzetűek és meg nem botránkozók kattintsanak rá!!!): nem szívesen szembesül arcokra írt érzésekkel, nehezére esik más szemébe nézve vitatkozni. Érvet érvvel, érzelmet érzelemmel ütköztetni. Talán ezért is olyan, amilyen, mikor képernyő, avagy billentyűzet mögé ül. Mert a kommunikáció teljessége mind az öt érzékelést igényli. A klaviatúra csak egyet. A többi mechanizmus.
Amit képvisel, túlmutat rajta és egyben magyarázata is annak.
Tapsifüles puskát ragad, és a vadászra fogja, avagy előjött az ember, aki nem mer a másik szemébe nézni, de anyázni a billentyűzeten annál bátrabb. A sajtószabadság nevében.
Csakhogy, ha nem lehet hazudni, vége a sajtószabadságnak!
Hozzászólások