Jan Molby a BBC-nek: "A dánok növelték a tempót, egyértelmű. Minél több embert próbálnak előre küldeni. Érezhető, hogy lesz még gól, de nem lehet tudni, hogy melyik oldalon. A portugáloknak kontrákból vannak lehetőségeik."
Folyik az EB. Európa futball-lázban ég. Néhány háziasszony bizonyára a pokolba vagy holland Mars expedícióba kívánná azt, aki kitalálta, hogy kerek bőrbe levegőt fújjanak és az után huszonkét megveszekedett férfi rohangáljon ész nélkül. Mert a foci a legidiótább játék: elrúgja a labdát valaki, aztán fut utána, s mikor eléri, megint elrúgja. De nemcsak ő, hanem rajta kívül ugyanazon a helyen huszonegy ember ugyanezt az érthetetlen dolgot műveli. Erre az őrültségre néhány millió ember még kíváncsi is.
Szóval folyik az Európa-bajnokság, s ebben a nemzeti érzelem egymásnak feszülése. Mert sportról van szó, és mégis többről. Azonosulásról. Nemzeti színekről. Érzelmekről. Felharsan a himnusz és a lassan mozgó, arcokat pásztázó kamera egyértelműen rögzíti a letagadhatatlant, hogy kinek mit is jelent egy dallam. Az otthonosságot, egy nagy, megfoghatatlan és mégis körülírható közösséget a kiénekelt rekedtes hangban vagy éppen az elfojtott némaságban. Aztán elindul és gurul a labda kilencven percen keresztül. Erre az időre két nemzetre oszlik érzelmileg a világ. Aki nem, az nem is igazi szurkoló. Mert azonosulás nélkül nincs szenvedély, nincs izgalom. Külső, objektív megfigyelő fiktív kategória. Aki játszik, mindegy, hogy a pályán vagy érzelemben, csak elkötelezett lehet. A játék véresen komoly dolog. Bömbölő gyermekek könnyeiből, összetört felnőttek arcáról leolvasható ez. Személyes kudarc, csapatcsőd és nemzeti veszteség együtt van jelen, miként ennek fordítottja is: a győzelem és annak mámora.
Minden este ülünk, ha nem is őrjöngve, de a meglepetések kíváncsiságával a készülék előtt. Ülünk, mi férfiak. Négyen. Beismerem, túlzás ez. Két kisebb fiam ekkor próbálja behozni napközbeni mulasztásait, s a játék hevében, mint rakoncátlan csikók, az ablak és folyosó közötti ajtó távon gyűrik a kilométereket, ami a tévékészülék és közöttünk lévő tér átjárását jelenti, s egyben a meccs izgalmainak olyan irányú fokozását, amelyben néha a legérdekesebb pillanatok láthatatlanokká válnak. Ilyenkor jupiteri bődüléssel vág rendet az összekuszált térben az apai szigor. A hérosz fiak rövid időre szelídülnek, mire anya is odaáll a nagylánnyal a képernyő elé, mintha érdekelné őket a zöldmezős összevisszaság. Pedig csak kicsi fiait jött betakargatni képzeletbeli szárnyaival, nehogy kidobja őket a jupiteri harag az istenek birodalmából. A gyermeki megszeppenés időleges, s az idő múlásával arányosan növekszik a kedv a korábbi állapot helyreállítására. Mielőtt az égiek haragja kiújulna, anya jó érzékkel riadót fúj a lefekvéshez. Erre már többnyire eldőlt az meccs, a csendnek egy ideig nincs tétje.
Megszólal a nagyobbik fiam:
- Apuka, ma te írsz a reposztba?
- Igen - felelem.
- Az EB-ről írj!
- Jó, de mit?
- Írd meg, hogy az egyház olyan, mint a dánok: kis csapat, de küzd. Nem esélyes és mégis tud nyerni.
- Megírom - mondom neki.
S valahol mélyen kívánnám ezt a hitet mindannyiunknak. Amikor himnuszunkat, a Tebenned bíztunkat énekeljük, vagy egy-egy jelkép, a csillag, a kereszt, a bárány megmozdítja a némaságot, bárcsak éreznénk, hogy egy olyan közösségnek vagyunk tagjai, akik épp szívük, küzdeni akarásuk révén esélyesek a győzelemre.
Hozzászólások