Gyorsított eljárásban állítottak bíróság elé két vasutast, akik egy szerelvényből 190 liter gázolajat próbáltak lecsapolni Sopronban, közölte a Győr-Moson-Sopron Megyei Főügyészség. Tíz- és húszliteres kannákkal közelítették meg a helyszínt, a kerítésen átmászva jutottak be. A tartálykocsi plombáján áthúzott vasláncot elvágták, de csak százhúsz liter üzemanyagot fejtettek le, mert megzavarták őket.
Ha nagyot kiált Sopron határában az ember, áthallatszik a határ túloldalára, ami már Ausztria. Ez a határ két világot választ el egymástól. Ez a két világ nem csak pénzben mérhető. Abban is, de sokkal többen: gondolkodásban, hozzáállásban. Nem szeretem a nyavalygást, hogy a szomszéd rétje mindig zöldebb, de ha valaki a nyugati határ bármelyik pontján átmegy autóval vagy éppen gyalog, észreveszi a különbséget. Egyik oldalon gazzal benőtt árkok, a másikon a barázdák is kaszálva vannak. Határon innen vállig érő kerítések vasból, néha erődítményszerű falak mögé kényszerült házak, a túloldalon alig van kerítés, tágasak az utak. Innenső oldalon rozsdás közúti jelzések, odaát valahogy mindig sikerül tisztán tartani az út menti jelzőoszlopokat is. Nincs minden aranyból odaát sem. Láttam újonnan épült útszakasz töltését pár hét után megcsúszni, de azt is, hogy záros határidőn belül elkezdték újra építeni. Láttam lakatlan házakat kisfalvakban, de nem láttam gazos udvart. Láttam legelésző állatokat az út mellett, de nem láttam ürüléket az úton.
Járom az erdőket. Anélkül, hogy kimennénk belőle, jelzetlenül is lehet érezni, amikor átlépi az ember a határt. A fakitermelés rendje, az utána maradt farakások jelzik a két világ különbözőségét. Ez a különbség a környezethez, a természethez, az erdőhöz való viszonyban mérhető le. Nem lehet mindent a pénzzel vagy annak hiányával magyarázni. Ugyanaz az ember, ottani vagy itteni ott nem meri megtenni azt, amit itt igen. Ott nem illik szemetelni, nem illik tilosban parkolni. Itt egy-egy bekötőút szemétlerakóvá lett, a tilos parkolni jelzőtábla ellenére kapubejáratunkat rendszeresen elállják. „Csak két percre álltam meg”, kiabálja bekászálódás közben sietősen, elnézést sem kérve a festett csajszi, szemrebbenés nélkül hazudik, mert közben megebédelt az egyetem menzáján. Ha éppen kint vagyok, „csak öt percre kellene beugornom, ugye megállhatok?” álkérdéssel már nyomja is a távirányító záró gombját a csapódó ajtóra a futárgyerek. „Bejárat, kérem szabadon hagyni!” Hiába a tábla. Fontos emberek fontos öt perceinek mindegy a másik ember, a törvény, az együttélés minimális szabályainak figyelembe vétele. Közintézmények közelében, törvényi szabályozás okán tilos a dohányzás. Mivel a tér minden oldalán oktatási intézmények vannak, a templom előtti rész avanzsált dohányzó sarokká. Hetente több tucat csikk jelzi, amit szorgalmasan összetakarítunk minden hét végén. Tanárok, diákok, alkalmi várakozók között nincs különbség. Mindenki a földre dobja. Nincs kuka az egyetem előtti parkban. Évek óta, egyetlenegy sem. Jeleztem a városnak, a parkfenntartónak, megírtam újságcikkben, kommentben. Hiába. Mutogattak a másikra. Volt, ellopták. Igaz. Ezért hát többet nem tesznek ki. Ami nincs, nem lehet ellopni. És itt vagyunk újra, ahol tetten érhető a magyar mentalitás. Egyszer megtettük. Kitettük.
Összeszedjük minden héten a szemetet a templom előtti közterületről, aprólékosan összeseperjük a csikket szombat estefelé. Vasárnap újra végig megy a templom körüli részen a „szolgálatos” presbiter, szintén csinosítgat valamit. Hétfőtől aztán minden kezdődik elölről.
Ebben az országban alig az valami, aminek lenni kellene. Nem tárgyiasságában, hanem működésében.
Valahol el kellene kezdeni rendet tenni fogalmi rendszerében, az emberek hozzáállásában, a dolgok nevén nevezésében. Valakik levágnak egy láncot, leszívnak más tulajdonát képező gépből más pénzén megtankolt üzemanyagot egy havi minimálbér értékéért, s azért kapott büntetés összegét, hatszázezer forintot visszafordítja a bulvárosodó sajtó üzemanyag vásárlásra, aminek literje így kutya drága lett. Nem, drága újságfabrikálócskáim: itt loptak. Ha jól értem a híreket, alkalmazottak lopták meg a cégüket. Erkölcstelenül és a jogba ütközően cselekedtek. Erkölcstelen, ha valaki kenyéradó gazdáját meglopja. Néhányan elmennek ebben az országban benzinkútra tankolni és fizetnek, mint a katonatiszt. Néha fogcsikorgatva, máskor garasoskodva. De ez a dolgok rendje. Furcsa lenne, ha minden pék lopott kenyérrel látná el családját, a hizlalda dolgozója disznókkal a szűkebb rokonságát, az áfára való tekintettel félbe hasítva. Tudjuk, ez a zsigerekben van. Örökség a múltból. De nem működik, ezért bukott meg a rendszer. A tisztességtelenségen úgy általában. Hogy semmi nem az volt, ami. Buhera, talán ez a korszak emblematikus fogalma.
Szőlőtelepítéssel foglalatoskodó író barátomnál jártam a minap, ültünk a nyugati tanúhegyek egyikének tetején és pásztáztuk a délutáni napsütés fényének párás levegőjében a tájat. Egy régi ásót felejtettek fent munkásai a pince mellett egy éjszakára, mint nevetve mondták az aznapi penzumot épp befejező két fiatalember, nyele csak tűzre volt jó, vasáért nem adott volna pénzt az ócskás, de másnapra eltűnt. Ellopták. Nem a hasznáért. Ez a fajta cselekedet egy életérzés. Racionalitása épp ezért hiányzik.
Az előttünk álló választás tétje nem csak az, hogy melyik párt győz ebben az országban, hanem, hogy a győztes képes lesz-e a társadalomnak olyan impulzusokat adni, olyan mintákat előtérbe tolni és támogatni, amelyek a többség gondolkodásában elindítják azokat a változásokat, amelyekben a munka megbecsülése, tisztesség, erkölcs újra a helyükre kerülnek.