A TF dékánja felmentését kérte a Semmelweis Egyetem rektorától a karon rendezett összoktatói-dolgozói értekezleten, olvasható az egyetem szerdai közleményében. Tóth Miklós dékán szerdán jelezte Szél Ágoston rektornak, hogy a zavartalan szeptemberi tanévkezdés érdekében lemond a posztról. A rektor elfogadta a lemondást.
Augusztus utolsó napjaiban évről-évre lehetőségem van családommal együtt belehallgatni a jövő nemzedék életérzésébe. Most is, hogy ezeket a sorokat írom. Hogy érthetőbben fogalmazzak, a velünk szemben lévő épület a park másik oldalán az egyetem főépülete, amely nyári tetszhalott állapotából állatinak tűnő üvöltésekkel tér vissza az élők sorába. Nyáron csak az alagsorban működő A-klub vendégeinek hétvégi éjfél utáni hangoskodásai igyekeztek cáfolni a végelmúlás állapotát. Hát most itt van. Az új élet, a jövő nemzedékének várost üdvözlése. A beköszönés alkoholban. Hányadékban húzott lányok, félig kiivott sörösüvegek a parkban. A nyári nap üdítős, alkoholos és energiaitalos dobozokra veti fényét hajnali felkeléskor fekáliás papírzsebkendők és eredetük társaságában. Egy hétig készülnek a gólyák napi tizenkét órában a nagybetűs életre. Legalábbis a remélt három (a’la bolognai rendszer) vagy öt évre. Hozzászoktunk. Talán a gyerekeink is, akiknek ízelítő is talán a hogyan nem muszáj egyetemistává lenni évről-évre ismétlődő „bevezetés a felsőoktatásba”. Ha a hagyományos sztereotípiákat (és azoknak igazságait) használnám, felsóhajtanék, vajon tudják-e azok a szülők, akik jóhiszeműen, nem kevés pénzzel és a későbbi áldozatvállalás elkötelezettségével elengedik gyermekeiket a gólyabálra, hogy hova is érkeznek gyermekeik. Lehet, hogy sokan nem tudják. Ha tudnák, nem engednék. Tudják, de nem merik megtenni, hogy kivegyék gyermeküket a közösségből. Előre kiközösítessék. Tudják és elfogadják, hogy ez az ára az újkori szokásoknak. Vagy egyszerűen fogalmuk sincs róla, mi történik gólyabál ürügye alatt. Arra az örömre gondolnak, amely mégiscsak megkoronázta a család áldozatvállalását és a gyerek szorgalmát: a sikeres felvételivel. Csakhogy ez az út kezdete. Anno dacumá, nagy marhaságot kellett csinálni, hogy egy egyetemre bejutott fiatal ne kapja meg egyetemi diplomáját. Ma már a felvételi sikere csak a rendszerbe való pénzcsepegetésnek a jele. Garancia semmire sincs. Átmenetinek bizonyult és ma már biztosan állítható, hogy tévesnek az, miszerint a magyar fiatalok hetven százalékának kellene egyetemi, legalábbis főiskolai diplomája legyen, hogy elérjük a nyugati átlagot. Magyarországon a papírnak, nyugaton inkább a szaktudásnak van becsülete, amibe a felsőoktatás éppúgy beletartozik, mint a szakképzés. De nálunk valahogy mindig sikerül a ló másik oldalára ugrani. Vagy a lendület nagy, vagy a ló izgága és odébb lépett, de valahogy nehezen sikerül megtalálni az egyensúlyt. Nem csoda, hisz az elmúlt húsz év, az úgynevezett rendszerváltó idő nem a munkát, a teljesítményt, a szorgalmat, a kitartást, a lépcsőről-lépcsőre lépést díjazta, hanem az érvényesülést. A kapcsolatokat. A politikai elköteleződést. Az összeköttetéseket. Az apuka befolyását. A pénzt. Az autómárkát.
Húsz év hosszú idő, legalább két nemzedékbe égett bele, hogy teljesíteni felemásan is lehet, ha vannak jó összeköttetések, korrumpálható emberek a felsőoktatás emberei között. Azok, akik maguk sem szellemi teljesítményeik, hanem valami más folytán kerültek oda. A mennyiségi oktatás kitermelte az „antiminőséget”. Nemcsak nálunk, az egész keleti régióban. Aki valamennyire is ismeri a környező országok nyelvét, kultúráját, helyzetét, tudja, hogy miről beszélek. De ez nem mentesít attól a felelősségtől, amelyben végre helyére kellene kerüljenek a dolgok.
Mert az nincs rendben, hogy röghöz kössék a fiatalt. De az se, hogy egy társadalom, amelyik nem kevés pénzt, szellemi tőkét invesztált bele, semmit se kapjon vissza belőle. Hogy a közösségi tőkét egyéni érdekérvényesülésre használja valaki. Mert keveseket, kivételt még elbír egy társadalom, de a tömegest már nem.
Tisztességtelenségből pedig az egy is sok. Mert ebben nemcsak egy személy, egy intézmény veszíti el hitelességét, hanem meginog a társadalmi igazságérzet, hogy érdemes hajtani, tanulni és teljesíteni. Elég a befolyás, vagy a valahová tartozás. Ez nem jó üzenet a most egyetemi életet kezdő fiatalságnak sem. Mert néhány nap múlva vége a gólyabáloknak és elkezdődik valami, amire egy egész életet, a jövendőt kellene ráépíteni. Nemcsak a személyeset, hanem Magyarország jövendőjét.
Hozzászólások