Laci tősgyökeres budapesti, azért jelentkezett a kalandra, mert sokszor elsuhan szántóföldek és traktorok mellett, így megjött a kedve ahhoz, hogy egyszer majd maga is gazdálkodjon. Laci már az öltözetével is jelezte, hogy komolyan gondolja a dolgot: a kónyi telepre terepszínű nadrágban és pólóban érkezett, amelyen az volt a felirat: "let's connect".
Nem csupán érdekes, hanem sajátos kezdeményezésnek tűnik, hogy tősgyökeres – vagy magukat annak tudó - városiaknak lehetőséget adnak megismerkedni a falusi lét mibenlétével. A vidék Magyarországával. Merthogy Magyarországon van a vidék, az alvárosok és a főváros. És ez mind külön kasztot képvisel. Nem az ember, hanem maga a lakóhely adja a státuszt, így hát, aki előrébb szeretne jutni azon a képzeletbeli ranglétrán, az alindulásból felindul, mígnem eléri a legmagasabbat, a fővárosi státuszt. Azon felül már csak a mennyország van. Meg Berlin és New York közbeesően, de 
csak bizonyos megszorítással. Szóval ez a szegregált – ó, te politikában sokszorosan elcsépelt szó! – társadalom mégis megpróbál valami módon átjárókat építeni egyik csoportból a másikba. Egyszerűen a megismerés végett. Minden előítéletet a megismeréssel, az emberi érintkezéssel lehetne enyhíteni, azokat előbb-utóbb felszámolni. Az egymás életében való részvétellel. Egy érdekes látleletet készített éppen egy vidékünkről a fővárosba került diáklány a fővárosi hajléktalanok között, aki nem nagy szociológiai igazságokat ollózott össze könyvtárak légkondis szobájában századrangú hivatkozásokból, hanem lement a Moszkva tér hajléktalanjai közé, azok hétköznapjaiba és szenvedéseibe, hogy hitelessé lehessen minden megnyilatkozásában. Nem is azt akarom firtatni, hogy kiben miként leledzik vagy alakul ki az az empátia, amelyikből aztán már nem elképzelései, hanem tapasztalatai alapján próbál viszonyulni embercsoportokhoz, hanem, hogy ez a vállalás, a másik életében való részvétel bontja le az előítélet falait. Nem kell mindig és mindent elfogadni, de legalább a másikat megérteni meg lehet kísérelni.
Ezt az urbánus-rurális kettészakadtságot is úgy lehetne bontogatni, ha tömegesen lenne valamiféle kíváncsiság. Mint ahogy van is a már említett kezdeményezésben, ahol jó néhány zöldséget csak polcon, tejet dobozban látó embernek lehetősége nyílik a föld megízlelésére. No, nem úgy, hogy a fekete humuszból két marékkal bedob a néhány százezres műagyar alá hirtelen felindultságból, hanem megnézi akárcsak pillanatnyi látleletében is azt a munkát, amelynek eredményeképpen oda kerül a mindennapi betevő falat az asztalra. Avagy a multifoxi polcára. Ahonnan majd tovább a bevásárló kosárba néhány áttétellel és az ennek megfelelő árrés hasznával.
Ma úgy beszélnek többnyire a termésről, mint közgazdasági tényezőről, amelyik hozzátesz valamit ahhoz a bűvös GDP-hez. Pedig a termés egészen más. A föld kincse, gyönyörűsége. Áldás. Az elvégzett munka eredménye, amiben nemcsak emberi fáradtság, innováció, kemikália és más összetevő van benne, hanem a természet maga. Sőt a természet Ura. A teremtő Isten. A föld közelségében élő ember tudta ezt. S ha nem akarta néha gőgösségében tudomásul venni, az időjárás megtanította rá. Alig egy hete futott végig tájunkon egy ebben a nemzedékben nem látott jégeső. Cseresznyeérés teljében hullottak dió nagyságú jegek. Alig negyedóra alatt tönkretett mindent a jég. Mindent. Szó szerint. Gyümölcsöt, zöldséget. Az ért cseresznyét ronggyá verte, a zöldülő alma és körtebogyókat széthasogatta, a virágzó paradicsomot, tököt, de még a sárgarépát is kórómaradványaiban hagyta. Amikor egyik atyánkfia meghívására két nappal később kertjükben szétnéztem, szó szerint kerülgetett a sírás. Egy család éves munkája és reménysége elenyészett szinte egészében. Keserűség ült a lelkeken. De megadással fogadták a történteket. Istennek azért adtak hálát, ami megmaradt. Az autóért, amit korábban néhány perccel fedél alá menthettek és az emberéletért. Nekik nem, de sok szomszédjuknak létkérdés az évi termés. A föld közelsége valamiképpen megérteti az emberrel a Gondviselőre való rászorultságot.
Megismerkedni a vidékkel több, mint kulturális létmód csere. Az alázat iskolája. A paraszti élet - ami már igazából nem is létezik – átértékelése. A jelzős tartalom sokszoros átgondolása. Valamikor nekem is nyelvi játéknak tűnt egykori földrajztanárom szentenciája, pedig visszajár mindig, amikor lingvisztikai cizelláltságba rejtett megbélyegzéseket hallok eldobni: Nem az a paraszt, aki paraszt, hanem az a paraszt, aki paraszt.