A Tárki kutatói úgy vélik, egy végletesen megosztott, túlpolitizált országban élünk, ahol a magánszférában is erőteljesen megjelennek a napi politikai ellentétek. Az értelmiség feladata lenne egyebek között, hogy megfordítsa ezeket a folyamatokat, ehelyett többnyire éppen az értelmiség gerjeszti a szembenállást - mondta az InfoRádió Aréna című műsorában Kolosi Tamás, a Tárki elnöke.

Mi hasznos az országnak? – inforadio.hu

 

A spanyolviasz erősen felfedezésre váró termék a magyar társadalomban, amelyikről amúgy is tudunk mindent a hétköznapok valóságában. Nem könnyű pénzért, vagy másért a közvélemény kutatók megállapítják, amit amúgy is tudunk, hogy a magyar társadalom túlpolitizált. Azaz képes a politika szétverni kapcsolatokat, amelyek, amúgy talán éldegéltek volna. És ezen a ponton kerülnek vissza a közgondolkodásba olyan ósdinak vélt fogalmak, mint a hitelesség vagy az értelmiség felelőssége.

Ne legyenek illúzióink. Mindenki elkötelezett. Majdnem. Van, aki az eszme mentén – és ez a jobbik -, van, aki az érdek mentén, van, aki napi megélhetési gondok miatt.

Szabadságról csak ott lehet beszélni egy társadalomban, ahol van mögötte lelki és anyagi függetlenség. A modern társadalom ez utóbbit feladni kényszerült, hiszen olyan hálózati kapcsolatok és kapcsolatrendszerek érdek összefonódása jött létre, amelyet Nagy Sándor tudna átvágni a gordiuszi csomó mintájára. A magyar társadalom a kiegyezés óta uram-bátyám hálózatok rendszere. Érdekes, a logó változott, a mentalitás szemernyit sem. Borzongva gondol bele az ember a korrupció lélektanába, miközben itt körülöttünk letapintható a mindennapokban. Számlával, vagy számla nélkül? – ez a törzskérdés egy javítási munka kapcsán. Noná, hát hogyan?

Azt gondolná az ember, hogy létezik némely alapintézménnyel, amely közé az egyház is számláltatik, valamiféle tisztesség-igény. Hát nem. Évek tapasztalatából mondom. Lebontott cserépkályha rakattatott újra a parókián. A mesterek, testvérpár szidták a jobboldali kormányzatot, úgy mondván, lányomnak mondom, hogy menyem is értsen belőle. Este megegyeztünk, hogy fizetek, de másnap hozzák a számlát. Nem ejtettek fejre, rendben, mondtam, csak akkor maradjunk a hatvan-negyven arányban. Számla aláírásakor adom a többit. Azóta is. Mert várom, hogy jönnének a számlával. De vagyon másik oldal is, aki elsírta vala, hogy milyen jó egyháztag lenne ő egy másik felekezetnél. Megkapta cége a munkát, majd az elszámolásnál egyharmad árral többet számláztak. Na, azért sok palimadarat látni a szentegyházban, de ez mégiscsak sok, hisz többszázezres nagyságrendű tételről volt szó. Nekiveselkedett a mérnök, meg a lelkész néhányszor az igazságnak. Mérnökileg minden szám passzolt, mígnem elő nem került a colstok. Na, abban vala a lelkész igazsága és néhány százezer forint. Utána még meglepődés sem volt, vagy egy apró bocsánatkérés. Szóval a hitványság nem pártfüggő, de a hitványságot sokszor pártfüggésben akarják legitimizálni.

Nem végeztem közvélemény kutatást, de biztosan állíthatom, hogy hitelességi deficit uralja az országot. És azok, akik tehettek volna ellene, az értelmiségiek eladták lelküket az értéksemlegesség égisze alatt. Értéksemlegesen lettek a legnagyobb árokásók. Van egy mondás: tisztességes ellenséget inkább, mint hamis barátot!

A rendszer maga, amelyik felépült, kialakult, tovább örökítette magát, és mivel a lojalitás foglalta el a legtöbb intézményt, így óhatatlanul kódolva van a kitörni lehetetlenség örökkévaló dilemmája.

Nincs más vágyam, mint például az az egyház, amelyikben élek, eljusson a viszonyulások elégséges hitelességére. Egyelőre zsákutcában leledzünk. Míg Németországban a pártokhoz való viszonyulás nem felekezetfüggő, mi több, viszonylag egyértelműen leírható a két politikai oldal támogatottsága, merthogy ott baloldalon senkinek eszébe nem jutna egy egyházi embert stigmatizálni –Joachim Gauckot támogatták köztársasági elnökké választásában – nota bene: Magyarországon egy református lelkész kapna-e ilyen támogatást a baloldal részéről? Nálunk az egyházi lét, mint származási stigma eleve kizárni látszik a támogatás minden irányú lehetőségét. Amerikában a keresztények markánsak véleményt nyilvánítanak, mégsem jut eszébe senkinek, hogy a keresztényeteket ebből adódóan kizárják egyik vagy másik oldalon.

Ha az egyház/ak, valamilyen elfogadottságot tudna kivívni a társadalomban, talán az a közösségi tér, fórum, közeg lehetne, ahol a szekértáborok összetalálkoznának. És félek, hogy ez a vágy nem az egyházon múlik, hanem azon az értelmiségen, amelyik nemcsak, hogy nem egyházi, hanem görcsösen ragaszkodik reménybeli zsíros fazekaihoz.

Hatvany Lajosokat, Kemény Zsigmondokat és Széchenyiket meg Wesselényiket, de legalább lelki gerófokat, bárókat és nemeseket az értelmiség közé! Úgy, mai módon. Március idusa előestéjén.

Hozzászólások