Kerekes Éva érzékenyen egyensúlyoz az anya és a kurva karaktere közt, és számol le a feminizmussal, miközben csak a boldogságot keresi.
Hogy a magyar színházak miért érzik feladatuknak a perverzitás ábrázolását, ezt csak sejtem, de nem tudom. A színházcsinálók talán túl sokat tapasztalnak a jelenségből, és az élet központjába helyezik? Láthatott már a nagyérdemű olyan Ember tragédiáját, ahol a római jelenet egy mímelt pornó volt. Ezen nincs mit szépíteni. Most az Örkény Színház Elfriede Jelinek darabját mutatja be a Mi történt azután, hogy Nóra elhagyta a férjét, avagy a társaságok támaszai címmel.
A kérdés, mármint, hogy mi is történt Ibsen Nórájával, miután elhagyta férjét és gyermekeit, jogos. Mivel számos példát láttunk már az életben, pontosan el tudjuk mesélni, mi is történt. Nóra eleinte boldogan veti bele magát a szinglilétbe. Aztán meghasonlik, rájön, hogy új kapcsolatai értéktelenek, rájön arra is, hogy a környezete megveti, és ezért még vadabbul veti bele magát a nonkonformista létbe. Rá fog döbbenni, hogy a szabadságról elképzelt álma merő illúzió volt, hogy újabb életformája éppenséggel szintén megköti, még ha más formában is, mint a védett családi élete. Hamarosan hiányzik az igazi szeretet, a gyerekei utáni vágy kínozza és gyötri. S mindvégig megveti nőtársait, mert azok még nem mentek mindazon keresztül, amin ő, ergo tudatlanok és tele vannak hamis illúziókkal.
Erről szól Jelinek darabja? Az eddig olvasott előzetesek szerint igen. Mindezt intertextualitással, azaz idegen szövegek beágyazásával, beollózással, újraélesztésével. Több, mint érdekes, hogy az Örkény Színház éppen Jelinek-darabot tartott arra érdemesnek, hogy színre vigyen. Igaz, említett osztrák hölgy nemrég Nobel-díjat is kapott, tudnivaló azonban, hogy regényei és közszereplése rendre kiveri a biztosítékot a jámbor olvasók táborában. Az osztrák kommunista párt mozgalmár tagja volt, mindamellett a feminizmus harcosa és egyben cinikus kritikusa. Főfoglalkozásban szorong, ezért aztán a Nobel-díjat sem vette át személyesen. Mit mondjak, én is szoronganék ilyen bizonytalan életalapzatokon.
Nóra, a magát megvalósítani akaró nő alakjának felelevenítése egyenesen anakronizmusnak számít jelen valóságunkban. Jelinek ugyan továbbmegy, hiszen figurája ráébred a feminizmus csapdájára, ez azonban mit sem von le abból a tényből, hogy ő egy olyan főhős, akit elvileg szeretnie kell az olvasónak és nézőnek. Azonosulni kellene vele. Azonosulni akkor, amikor bölcsebb fők előtt egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a női szerepek megtagadása, az erkölcsi rend felrúgása egyet jelent a nyugati világ öngyilkosságával. Rohan bele a világ a katasztrófába, de azért még mindig azt halljuk, hogy szegény Nóra! Hogy megviseli a babaszoba. És most egy újabb változatban: szegény Nórácska, pedig csak a boldogságot akarta. Aztán mi lett belőle? Egy roncs.
A kortárs irodalom mintha még mindig ugyanazon a nyomtávon haladna. Nem szembesít hibáinkkal, nem szembesít bűneinkkel. Ugyan kérem, a bűn már nemlétező kategória a számára. A mai irodalom örökké tisztára akarja mosni a bűnt, azt mondván, hogy az nem az egyénből ered. Csakhogy ezennel kijelentem, hogy én az ilyen irodalom ellen fellázadok! Elegem van az ilyen irodalomból. Mint ahogy elegem van abból, hogy ne merjem bevinni a színházba serdülő gyermekeimet, attól tartva, hogy számukra megemészthetetlen tartalmak következnek. Fellázadok a mai irodalom magát progresszívnek tituláló ága ellen, amely piedesztálra emeli a promiszkuitást, és művészi rangra emeli a perverzitást! Nem kérek a családját odahagyó Nórából, mint ahogy nem kérek se cannabist, se homoszexualitást. Mert különös és elképesztő módon az életnek vannak egészen más jelenségei is. Léteznek még humánus értékek, létezik emberség és szeretet. Létezik egy más világ, amit éppúgy be kellene mutatni, mint egy lecsúszó egzisztencia vergődését. Számomra az irodalom progresszivitása éppen azt jelenti, ha valaki vissza tud térni emberi értékeinkhez.
Addig pedig kihagyom Jelinek Nóráját.
Kép Jelinek Rechnitz (Rohonc) című darabjának bemutatójáról. (Forrás: revizoronline.com)