A SEK teteje nagy robajjal indult meg és az egyik "toronyról" átrepült a másikra. Az egy szinttel alatta tartózkodó, filmvetítésen résztvevő hallgatók szerint a falak is remegtek, de akkor nem tudták még, mi az a nagy robaj.
Az ország keleti végéből talán nehéz elképzelni: nálunk a héten ítéletidő tombolt. Az esőt és szelet csütörtökön még erősebb szél, és hideg eső követte. Csütörtök reggel nem kis erőfeszítésbe került gyalogosan végigmenni egy-egy huzatosabb utcán. A szelet megszaggatott lombok, lerepedt vagy kidőlt fák, lezuhanó közlekedési lámpák és potyogó tetőcserepek jelezték.
Csütörtök délután ketten ültünk a konyhában. A templom alagsorából gépzúgás, kalapálás hallatszott föl egész nap. Ugyanis a templomban felújítás zajlik, udvarunkban erődítményszerűen felhalmozott többemeletes földsáncok húzódnak. Odalent a felújításon dolgozó férfiak. Ritkán mondható el: lelkiismeretesen dolgoznak és nagy, nehéz munkát végeznek elég jó hatékonysággal. Amikor tehát valami óriási csattanást és egy kiáltás hallottunk, összeszorult a szívem. Lenéztem az alagsorba. Mindenütt világítani kellett, a nagy esőzés miatt esti hangulatban láttam, hogy odalenn nyugodtan dolgoznak tovább. Megnyugodtam. Aztán tűzoltószirénákat hallottunk. Aznap nem számított nagy újságnak. Egész nap rendkívüli állapotok uralkodtak a városban. Végül, amikor gondnokunk megkérdezte, hogy vajon miért zárják le a rendőrök az utcát, hát csak megnéztük.
Nos, kérem, a látvány nem mindennapi volt. Az egyetem egyik toronyszerűen megépített tetejét egyszerűen megemelte a szél, és átcsapta a másik torony tetejére. Csütörtök volt. A tető azóta ott fityeg az egyetemen. És egy daru nem érkezett négy nap óta, hogy valaki megcsinálja.
Tanakodtunk, ugyan az a sok tűzoltó mit fog most csinálni? Jöttek, mentek, gyülekeztek. Néhány óra múltán pedig szépen elmentek. Környékünket az autósforgalom elől hermetikusan lezárták. Mi pedig itt élünk, de persze a kutya sem kérdezte, hogyan jutunk ki-be, hogyan jönnek be a felújítást végző munkások. Jelenleg a rendőrök azzal szórakoznak, hogy néha lesben állnak és elkapják azokat, akik a tiltás ellenére valahogy mégis bejutnak, meg kijutnak a területről. Miután nemcsak egy teret, de több utcát is érint a tiltás, azért elég elgondolkodtató dolog, vajon kit akarnak megvédeni a nagy területi lezárással. Annyi biztos, hogy én magam, aki amúgy betartom a szabályokat, autón éppúgy, mint gyalogosan, most minden gátlás nélkül hajtottam el a behajtani tilos tábla mellett. Nem egyszer és nem kétszer. Mindenesetre azzal felkészültem, hogy ha nem engednének át, gyerekek, elő az ellenőrzőt, és írja be a rendőr az igazolást, miért nem jutottunk el az iskolába. De ne menjek ennyire előre!
Miután csütörtök délután hátast dobott a tető, egész éjszaka tombolt a vihar. Péntek hajnalban, amikor felkeltem, láttam, hogy itt bizony nagy lezárások vannak, mert nagyrészt teljesen csöndes volt előttünk az út. A vihar pedig tovább cibálta a fákat. Aggódva lestem, vajon nálunk nem fordított-e ki egy-egy vékony gyökerű fenyőt. Egyben biztos voltam: minden elvem ellenére ma autóval megyünk az iskolába. Általában gyalogolunk oda és vissza is. Kell a mozgás, és kell közben a beszélgetés. Még ha néha nyűgös dolog is nehéz táskákkal, hegedűvel, tornazsákkal, s még ki tudja mivel megrakodva csoszogni esőben, hóban, mi majdnem mindig gyalogolunk. De ezen a napon nem láttam biztonságosnak az utcát. Ám hogyan jutunk ki? S egyáltalán? Mi van körülöttünk a világban? Mindenhol dúl a vihar, mi történt, míg éjjel meghúztuk magunkat a ház védelmében? Árvíz, a szél okozta károk?
Mit csinál ilyenkor az ember? Bekapcsolja a rádiót. A közlekedési híreket pont elszalasztottam. Utána kémhistóriás történet. Időjárás jelentés, amelyből megtudom, hogy az ország keleti végében már kisütött a nap! Pity-pity-pity. Hét óra. Kellemesen selymes férfihang beolvassa a híreket. Soha nem látott mértékben nőtt a GDP. Igen?!, kiáltottam fel, és dühödten rácsaptam a kapcsológombra.
Budapestről, az ablakon kinézve tényleg semmi gond. Az, hogy az ország nyugati felén mekkora károk vannak, nem jut el odáig. Mert a királyi médiában mostanában mindig süt a nap. Miközben pártoskodó dicshimnuszokat zeng, addig helyben a rendkívüli eseményekre patópáli válasz érkezik. Tető hátast vet, életveszélyes helyzet? Tehát: lezárjuk, elzárjuk. Tájékoztatás nulla. Aki a tető alá megy (mert ugye muszáj), azt vagy elkapjuk, vagy dőljön rá a tető. Családomban van, aki szerint amúgy is arra várnak, hogy majd magától leesik, és akkor nem kell daru. A sztoikus pannon így válaszol.
És még mindig azt kérdezzük, ha repül a nagy tető, ki tudja, hol áll meg?